A Naprendszer szíja, avagy a kisbolygóöv I. – A kisbolygóöv felfedezése5 perc

kisbolygóöv
Forrás: universetoday.com

A Naprendszerünkben található égitestek története sajátosan izgalmas. Közismert például, hogy évtizedeken keresztül kilenc planétát tartottunk számon Napunk körül, mára azonban a Plútót már lefokozták. De mi a helyzet a Naprendszer apróbb égitestjeivel? Mi az a kisbolygóöv? Erre a kérdésre keressük a választ most következő cikksorozatunkban.

1801. január elseje nemcsak az új évszázad, de a csillagászat egyik ágazatának a születésnapja is egyben. Egy Giuseppe Piazzi nevű olasz származású szerzetes ugyanis ezen a napon pillantott meg első ízben egy olyan objektumot, melyhez hasonlót az emberiség addig még soha nem látott. Távcsövén keresztül az égitest csillagszerűnek tűnt (ezért nevezték el később idegen szóval ugyanígy, azaz aszteroidának), de erős ellentétben az állócsillagokkal helyzetét napról napra változtatta. Sajnálatos módon megfigyeléseit csak néhány nap erejéig tudta folytatni (utána ugyanis ágynak esett), és mivel felfedezésének híre akkoriban még értelemszerűen csak igen lassan terjedt el a kontinensen, további észlelések híján az apró aszteroidát szem elől tévesztették.

Aztán újra megtalálták

Ekkoriban már ismertek voltak a tömegvonzás törvényszerűségei, melyek alapján a Nap körül mozgó testek pályája elvileg kiszámítható. Ha ismerték egy égitest pályáját, akkor alapvetően hamar meg tudták mondani, hogy hol fog elhelyezkedni valamikor a jövőben. A helyzet azonban megfordítva már nagyságrendekkel nehezebb probléma volt. A csillagászokra nem kisebb feladat várt, mint hogy néhány észlelésből kiszámítsák a pályát magát. Ez egy elképesztően összetett matematikai feladat volt, amit egy mindössze 24 éves fiatalember, Carl Friedrich Gauss oldott meg. Az ő eredményei nyomán hónapokkal később sikerült kiszámolni, hogy az égbolt mely pontján figyelhető meg az aszteroida. A csillagászok teleszkópjaik segítségével valóban meg is pillantották a kérdéses objektumot a Gauss által kitűzött helyen.

Ceres, a kisbolygó

Az előbb elveszett, majd kicsit később bravúrosan újból fölfedezett kisbolygó végül a Ceres elnevezést kapta. Pályája a Marsé és a Jupiteré között húzódik, és nem véletlenül hívják kis bolygónak. Míg a Föld átmérője például 12 ezer kilométer, ennek csupán ezer. Ez nem túl nagy, viszont tömegét tekintve már elég masszív ahhoz, hogy saját gravitációs ereje alakját gömbbé alakítsa. Ennél is döbbenetesebb azonban, hogy a Ceres eleget tett egy meglehetősen rejtélyes, de fölöttébb hasznos összefüggésnek: az úgynevezett Titius–Bode-szabálynak.

Már a Ceres felfedezése előtt föltűnt a csillagászoknak, hogy létezik egy képlet, melybe ha szépen sorban behelyettesítjük a számokat (1, 2, 3…), akkor eredményül éppen a bolygók Naptól vett távolságát kapjuk. Hogy ez miért van így, azt senki nem tudta, a dolog azonban nem is volt különösebben érdekes, mivel a Titius–Bode-szabály olyan égitestek távolságait is megjósolta, melyek nem is léteztek. Például a képletbe való behelyettesítés után az jött ki, hogy keringenie kellene valaminek a Mars és a Jupiter között.

Ezt olvastad már?  3 év 6 hónap felfüggesztett az önjáró autónak – megbünteti-e magát a mesterséges intelligencia?

A kisbolygóöv felfedezése

Többek között éppen emiatt volt a Ceres felfedezése akkori szenzáció. Naptól való távolsága ugyanis pontosan annyi volt, amennyit a fenti szabály megjósolt – így bár az továbbra sem volt tisztázott, hogy ez a bizonyos képlet miért igaz, előrejelző képessége mégis ámulatba ejtette a kor tudósait. Érdekes módon hamar kiderült, hogy nem a Ceres az egyedüli aszteroida abban a térségben. Hamarosan sorra fedeztek föl kisebb (és nem gömbölyű) testeket rajta kívül, melyből adódóan elterjedt az elképzelés, hogy egy nagyobb, de szétrobbant égitest maradványait látjuk sodródni a Mars és a Jupiter pályája között. Ma, mikor már az abban a tartományban keringő égitestek számát több tíz millióra becsüljük, az elképzelésünk egy kicsit árnyaltabb: feltételezésünk szerint egy soha meg nem született hold csírái keringenek a kisbolygóövben.

A történethez hozzátartozik, hogy nem sokkal a fent leírt események után a Titius–Bode-szabály sikerének is bealkonyult. A Naprendszer külső tartományaiban fölfedezett új bolygók már jóval pontatlanabbul váltották be jóslatait. Mai tudásunk segítségével már elég jól meg tudjuk mondani, hogy mi okozhatta azt a zavarba ejtő szabályosságot a Naprendszer belső égitestjeire (ez az úgynevezett rezonanciákkal van összefüggésben), mi több, ezen elméletünket más csillagok bolygórendszereire is alkalmazzuk.

De visszatérve a mi aszteroidáinkra: vajon hogyan néznek ki pontosan? Veszélyben volna-e egy űrhajó, amelyik megpróbál átrepülni közöttük? És van-e vajon félnivalója az emberiségnek az aszteroidaövtől több száz millió kilméterre keringő Földön? Ezekre a kérdésekre soron következő cikkeinkben keressük a választ.

Deme Barnabás

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem negyedéves csillagász hallgatója, emellett a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium lakója vagyok.


1 Trackback / Pingback

  1. A Naprendszer szíja, avagy a kisbolygóöv II. - A kisbolygóöv keletkezése és felépítése - TudományON

Válasz írása

Az email címed nem lesz látható.