Aki utoljára nevet – A humor evolúciója

Az evolúciós szemléletű biológia, pszichológia és etológia számos elmélettel magyarázza, hogyan segítik a viccek génjeink fennmaradását, hiszen ellentétben egy jó viccel, az Élet nagy poénjai nem veszítenek értékükből, ha hosszan kell magyarázni őket.

Több, mint 4 milliárd éve tartó evolúciós folyamat termékei vagyunk. Minden tulajdonságunk, legyen az külső vagy belső, részese ennek a monumentális kísérletsorozatnak, és azok maradnak meg, amelyek jó eszköznek bizonyulnak a túléléshez. Az evolúciós szemlélet az adott jelenség részletes vizsgálatán túl olyan kérdésekre keresi a választ, mint hogy miben segíthette az adott tulajdonság az egyedek (gének) fennmaradását, illetve a többi faj körében milyen hasonló jelenségek fordulnak elő. Ezek vizsgálata rendkívül kreatív elméleteket szült, különösen a humor adaptív – azaz fennmaradást segítő – funkciójára vonatkozólag.

A humor szexi

Mindennapi tapasztalatunk, hogy jó humorral szinte garantált a siker, ha párválasztási aktusról van szó. Gyakorlatilag a humor egy verbális pávatoll, amivel (főleg) a férfiak jó genetikai adottságaikat reklámozzák. Ennek hátterében az áll, hogy a humorizálás rendkívül igénybe veszi az agyat: egy humoros sztori vagy egy vicc elmeséléséhez szükség van számos agyterületünk összehangolt működésére. Aki tehát jó humorú, kirakatba teszi egészséges, kiváló génkészletét, ami ezt a fantasztikus agyat létrehozta.

Az elméletet számos érdekes vizsgálat támasztja alá: a férfiak többet humorizálnak a nőknél, a különbség párválasztási helyzetben pedig még szembetűnőbb (McGhee, 1979; Robinson & Smith-Lovin, 2001). Figyelemreméltó eredmény, hogy a férfi-nő párbeszédek során a női nevetés mennyisége hatékonyan mutatja a felek közötti szexuális érdeklődés mértékét. (Ugyanez a férfi nevetésről nem mondható el.)

Sokszor éri a nőket a humorérzék hiányának vádja. Az igazság azonban az, hogy a két nemnek más elképzelései vannak a humorról. Egy kísérletben a nők azokat a férfiakat preferálták, akik képesek voltak őket megnevettetni, míg a férfiak azokat a nőket tartották jó humorérzékűnek, akik nevettek az ő vicceiken. (Bressler, Martin & Balshine, 2006) Tehát az evolúció során azok voltak sikeresebbek, akik rendelkeztek a jó humor adottságával.

A téves riasztó

Egy másik különös elmélet szerint a nevetés funkciója az, hogy az egyed jelét adja annak, ha egy veszélyesnek látszó inger végül ártalmatlannak bizonyul, így tájékoztatja a csoportot a téves riasztásról. Ezzel összhangban van a jó viccek természete is: először a sztorival feszültséget kelt az agyban, amit aztán a csattanóval old fel. Érdekes adalék, hogy az elmélet a káröröm jelenségére is magyarázatot adhat: ha a bohóc elcsúszik a banánhéjon, aztán föltápászkodik, nevetünk rajta (téves riasztás), míg ha az esés miatt betörné a fejét, azt korántsem találnánk viccesnek.

Ehhez kapcsolódik még a „kínjában nevet” jelenség is. Mivel a nevetés téves riasztást jelent, az addig készenlétben álló szervezet megnyugszik, a megelégedettséggel, örömmel összefüggésbe hozott hormonok és ingerületátvivők szabadulnak fel. A nevetés emiatt alkalmassá vált arra, hogy valóban feloldhatatlan frusztrációkat enyhítsen.

Az elméletet támasztja alá az a különös jelenség, hogy számos beteg, aki idegrendszeri sérülés miatt nem érez fájdalmat (valójában a fájdalom tudatosul, csak az érzelmi komponense hiányzik, szóval a klasszikus értelemben nem „fáj”), a bőrükön alkalmazott fájdalmas ingereket kifejezetten viccesnek találta. (Berthier, Starkkstein & Leiguarda, 1988).

Egy hullámhosszon nevetni

Az emberi faj legnagyobb evolúciós előnye a közösségképzés. Sokak szerint ez, az állatvilágból kiugró mértékű csoportosulási hajlam tette lehetővé azt, hogy fajunk elterjedjen szerte a világon. A csoporttagok összehangolásához azonban különösen kifinomult kommunikációra van szükség, hiszen a tagoknak egymás agyára kell kapcsolódniuk. Owren és Bachorowski (2003) szerint a humor funkciója a csoporttagok érzelmeinek befolyásolásával (jókedv gerjesztése) egy szintre hozni az egyedek hangulati állapotát. Ez pedig a közösen végrehajtott cselekvés eredményességét befolyásolja pozitívan.

A nevetés ragadós természete is tetten érhető – ilyenkor ugyanis a nevetés hangja kulcsingerként működik a többiek számára, ami automatikusan kiváltja a relaxált hangulati állapotot. Ezt a jelenséget használják ki az „alánevetős” vígjátékok. A kísérletek azt mutatják, hogy egy poént viccesebbnek érzékelünk, ha nevetést hallunk alatta.

Nehogy azt higgyük azonban, hogy mindegy, hogyan nevetünk. A humor beható vizsgálatát áldozatos odaadással végző kutatók megállapították ugyanis, hogy másokból a legpozitívabb hatást a sok zöngés mássalhangzót tartalmazó, felharmonikusokban gazdag, énekszerű nevetés váltja ki, míg a monoton, ismétlődő elemeket tartalmazó nevetés jóval alacsonyabb értékeléseket kap. (Bachorowski & Owren, 2001) Ez azt mutatja, hogy a nevetés többféle érzelmi állapot létrehozásában is szerepet játszik.

A humor evolúciós előnyeit felderíteni kívánó kutatók elméletek széles tárházát hozták létre. Ezek mindegyike megragadta a humor és a nevetés egy-egy aspektusát, azonban biztos, hogy itt számos behatás összefüggése áll a háttérben. Széleskörű konszenzus még nincs, tehát a humorkutatásban továbbra is rengeteg lehetőség rejlik. A nevetés evolúciós szemlélete pedig rávilágít egy nagy igazságra: ellentétben a jó viccel, az Élet nagy poénjai nem veszítenek értékükből, ha hosszan kell magyarázni őket.

Forrás:
Gyuris Petra, Meskó Norbert: Evolúciós pszichológia mesterfokon, Pannónia Könyvek Szerkesztősége, 2016
Kép forrása:
imgflip.com