Hasonlít-e rám a repülőgépem? A JU 87 Stuka bombázó

Józan paraszti ésszel azt mondanánk, nem. De ahogy egy festményen látszik alkotójának tipikus ecsetvonása, úgy a repülőgépeken is nyoma van a mester egyéniségének, mentalitásának, azaz az alkotó nemzet is személyisége egy részét kvázi tudattalanul elrejti a vaslemezek közt. Így tükröződött a második világháborús német harci morál is a Stuka bombázókon.

A második világháború katonai mentalitásáról sok történet szól. Bajtársiasság, bátorság, hűség, árulás, mindennek megvolt a helye és ideje. Ezekben a nehéz időkben vakációzik a művészet, de az alkotás nem szünetel: hogyan jelenik meg a német nagyhatalmi katonai mentalitás a harci repülőgépekben? Mit üzen a JU 87 Stuka bombázó?

Az ideális pilóta ideális gépe

Németország a háborúban csodafegyvert akart kreálni. A Führer terve egyszerű volt: gyors, pontos, hibátlan katonákat kell képezni, akiknek gondolatai szüntelen a győzelem körül forognak. Egy ilyen katonának ilyen gép is járt: a Stuka becenevű JU 87 bombázó minden szempontból alkalmas lett volna a nagy álom megvalósítására.

A félelem öltöztet

A Stuka kívülről egy fekete tákolmány volt, nem vonzó, és ami azonnal feltűnik: védtelen. A műszaki tisztek nem szerelhettek rá plusz védelmet, hiszen „az csak ballaszt”. Ebbe a pilóták készségesen beleegyeztek, hiszen a német harci filozófia a győzelmet előbbre vette a katona biztonságánál. Az amerikai színes külső festés, az egyedi díszítés szigorúan tilos volt, sőt: minden Stuka szénfekete volt. Nem is csoda: Heinz Knoke naplójában leírja, hogy olyan kevés gép szolgált a fronton, hogy szinte állandóan bevetésen voltak (42 amerikai bombázógép támadása esetén, ha volt 5 felszállóképes német gép, kötelező volt elindulni), nem ért rá senki „pingálni”. Megfélemlítő szerepe is volt, az angliai csata veteránjai ma is reszketve emlékeznek meg a fekete gépmadarakról.

Nagyon precíz, „nagyon német”

Négy géppuskáját 780 méteren szinte száz százalékos pontosságú találati ráta jellemezte, ahogy azt a német katonák kérték. Nagyon jellemző volt a jó találati igény a náci pilóták részéről, akik a saját védelmük rovására igényeltek célzóegységeket, modern fegyvereket gépeikre.

Bombáit egy nyomásérzékelő automata oldotta ki. Mi köze a bombáknak a nyomáshoz? Alapvetően semmi, ám a haditechnika itt is megmutatja vakmerőségét: a pilóta nagy magasságban leállította a motort (a max. magasság 10 500 m!), szabadesésben rázuhant a mozgó célpontra, és a nyomásérzékelő akkor szólt, ha a kritikus nyomásértéken a pilóta még pont eszméletén volt, hogy felrántsa a zuhanó, 5720 kg-os egységet.

Amikor az ember is alkatrész

Heinz Knoke visszaemlékezéseiből az is kiderül, a pilóták nem bíztak rá feladatot másra. Nagyon nem szerették, ha a saját munkájukon kívül másétól is függtek. A korabeli felvételeken látszik, hogy amikor egy amerikai gép kilő egy német gépet, akkor egy-két ejtőernyő bomlik ki, míg fordított esetben akár hat-hét is. Ennek oka, hogy a Stuka személyzete csak 2 fő volt. Ezt betudhatjuk persze az utánpótláshiánynak is, de valójában jelentkezőből nem volt hiány, csak a pilóta-felvételi volt olyan nehéz, hogy kevesen bírták.

A végsőkig a győzelemért

Innovatív felszerelés volt a zuhanásból kihúzó automata fékszárny. Az elv az volt, hogy amit egyszer megépítettek, azt a végsőkig harcban kell tartani. A német haderő szerette az emberi tényezőt kiküszöbölni, meg kellett oldani tehát a pilóta sebesülésének esetén a gép megmentését. Zuhanáskor az emberi szervezet olyan természetellenes nyomásnak van kitéve, hogy egy bizonyos gyorsulási küszöb után beáll az eszméletvesztés. A fékszárny ilyenkor működésbe lépett, és a géptestet egyenesbe hozta. Döbbenetes katonai morál, hogy ezt sem azért szereltették be, mert biztonságban le akartak szállni: a pilóták nagy része az egyenesbe került fedélzeten visszanyerve eszméletét tovább folytatta a harcot, egészen motorja vagy tulajdon haláláig.

Talán mégis…

A légi talán a leginkább olyan hadszíntér, ahol a katona a fegyverre van utalva. Az életét gyakorlatilag egy ügyesen megszerkesztett pléhdobozra bízza. A pilóták igényeit tehát figyelembe kellett venni, így az ő mentalitásukhoz igazították a végterméket is. A Stuka hasonlított az emberre.

Forrás: www.masodikvh.hu

Kép forrása: Wikimedia Commons