„Dicendi peritus: a szó mestere legyen. Az emberi érintkezés művésze, akinek nyomán nem Bábel, de Pünkösd keletkezik, nem értetlenség, viszály, hanem megértés, egyesség, béke. Aki nem csak keresi, de megtalálja, eltalálja a szóban rejlő kulcsot.” – mondta Zlinszky János a jogászi hivatás céljairól. Szavai tükrözik azokat az értékeket, amit az OTDK konferencia sorozat már több mint hatvan éve folyamatosan képvisel. Ez alkalommal azonban szavai még nagyobb relevanciával bírnak, hiszen Zlinszky professzor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi kar alapító dékánja volt. Annak a karnak, amely 18 év eltelte után másodszor, idén is teret adhatott a jogászi tudományág legnagyobb hazai tudományos megmérettetésnek, az OTDK Jog- és Államtudományi Szekciójának.
A Palotanegyedben a Konferencia ideje alatt ugyancsak megnőtt az egy négyzetméterre eső jogászok száma, hiszen a szervezők 269 versenyzővel és több mint 1000 résztvevővel számoltak. Oktatók és hallgatók az ország 11 egyeteméről és a határon túlról is érkeztek, teljesítve ezzel a rendezvénysorozat további két célját: összehozni a tudományág kiemelkedő tanárait és diákjait, továbbá összekötni a Kárpát-medence magyar nyelvű felső- és középoktatását. Vagyis, ahogy Dr. Szendrő Péter fogalmazta meg a megnyitón: „olyan kimerevített pillanat ez, amikor az új nemzedék és a régiek még együtt fogják a stafétát”.
A sok érdekes tagozat közül végül a Nemzetközi jog I. tagozatára és az Alkotmányjog IV. tagozatára ültünk be, így ezek előadásaiból válogatunk most.
Luzofóbiából luzonofónia
A történelemkönyvekben sok szó esik a nagy gyarmattartó birodalmakról, de meglepően kevés szó esik Portugáliáról, pedig az egyik legkiterjedtebb és legelső gyarmati rendszert hozta létre. A Dél-Amerikai gyarmatok sokáig meghatározták a luzitánok politikáját, éppen ezért jelentett éles törést Brazília függetlenedése, ami az afrikai portugál területek felértékelődéséhez vezetett. A gyarmatok és Portugália viszonya mindig is hullámzó volt, a anyaállam belpolitikai helyzetének függvényében az enyhülés és a szigor váltakozása jellemezte egészen az 1970-es évekig, amikor az afrikai területek is elnyerték a politikai függetlenségüket. Az anyaországgal való szoros összeköttetés azonban megmaradt, ezen országok gyűjtőneve lett a Portugál Hivatalos Nyelvű Afrikai Országok, míg a portugál nyelvet beszélő országok egy saját partikuláris nemzetközi szervezetet hoztak létre 1996-ban, a Portugál Nyelvű Országok Szövetségét. Ez a szervezet felépítését tekintve sok hasonlóságot mutat a későbbi Európai Unióval, azonban ennek alapvető célja a nyelvi és kulturális majd később a jogi együttműködés lett. Azonban ahhoz, hogy ez a szervezet még meghatározóbbá váljon nemzetközi szinten, perspektívaváltásra van szükség. Új szemléletre, hogy ne csökevényes gyarmatbirodalomként tekintsenek magukra, hanem szuverén államok közösségére, amely a sajátosságaihoz igazodó egyedi szervezettel rendelkezik.
Önrendelkezés vs területi integritás
A fentebbi két nemzetközi jogelv meghatározása és ütközése már többször jelentett nehézséget a történelem folyamán, és az egyik ilyen legutóbbi eset nem is olyan távol tőlünk, Katalóniában történt. A 8 milliós, erős gazdasággal rendelkező Katalónia önrendelkezésének kérdése az 1979-es Autonómia Statútummal kezdődött, majd a 2017-es Népszavazásban csúcsosodott ki, amiután a spanyol parlament felfüggesztette a terület autonómiáját. 2017 előtt Katalónia belső önrendelkezési joggal rendelkezett, vagyis saját kormánya, önkormányzata volt, de a Spanyolországgal közös költségvetés nettó befizetője volt. Katalónia tehát nagyobb függetlenségre vágyott, külső önrendelkezési jogra, amely nemzetközi téren tenné önálló létező entitássá. Ehhez azonban el kell szakadnia az anyaországtól. Azonban, hogy ezt az egyoldalú kiválást (szecesszió) a nemzetközi közösség is elfogadja, fenn kell állni a remedial session, vagyis a jogorvosló elszakadás feltételeinek. Korábbi esetekben, mint Kelet-Timor, Észak-Ciprus vagy éppen Koszovó esetéből levonva a következtetéseket, ez az 5 feltétel a következő: meghatározható nép megléte, az anyaállamnak elnyomást kell tanúsítania, a területi integritás nagy mértékben nem sérülhet, az új politikai egységnek meg kell felelnie az államiság feltételeinek és a nemzetközi fórumnak támogatnia kell. A feltételek együttes megléte azért is szükséges, mert csak ekkor lehet indokolt, hogy az önrendelkezési jogot alárendeljük a területi integritás elvének. Azonban kialakult joggyakorlat és szokásjog híján, ami a nemzetközi jog egyik legfontosabb forrása, fentebbi öt feltétel tényállási elemeinek meghatározása nem teljesen tisztázott, továbbá ebben a konkrét esetben azok teljesülése is vitatott. Katalónia függetlenségéhez tehát jóval többre van szükség, mint egy egyszerű referendum.
Kibertérből a valóságba
A 21. század egyik legnagyobb kihívása lehet, hogy az egyre nagyobb teret nyerő, országhatárokon átívelő és számítógépeken keresztül elkövetett bűncselekményekre adott megfelelő reakciót mind a jogalkotó, mind a jogalkalmazó szervek számára megválasszuk. Az online elkövetett bűncselekmények elkövetői gyorsak, látensek, nemzetköziek és jellemzően intellektuális személyek. (A magas látenciához hozzá tartozik még, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények 95%-a felderítetlen adatlopás.) Ezen bűncselekményeknek alapvetően két kategóriája van, a magánszemélyek és az államok által végrehajtott kibertámadások. Előbbire példa az Onel de Guzman által szabadon engedett ILOVEYOU vírus, ami milliárd dolláros károkokat okozott világszerte. Utóbbira pedig a Stuxnet nevű vírussal történő támadás, amit az USA vállalt magára. A Stuxnet segítségével az iráni urándúsító centrifugákat irányító számítógépeket sikerült megfertőzni, amik ezután a tönkretették a centrifugákat. Az okozott kár hatalmas méretű volt, mind katonai, mind pénzügyi tekintetben. Utóbbi esetben tehát felmerül a kérdés, hogy egy ilyen jellegű csapás minősülhet-e fegyveres támadásnak. A háború fogalma ugyanis gyökeresen átalakult, és úgy tűnik, hogy a jogalkotás csak a kullog a változások mögött. Ez persze sok tekintetben érthető, hiszen a nemzetközi jog kiemelt forrása szokásjog, ami csak nagyon lassan változik. Mégis történtek próbálkozások a kibertámadások kezelésére, ezek egyik kiemelkedő példája a 2013-as Tallin Manual. Ez a tanulmány nem kógens szöveg, de a későbbiekben jó alapot szolgáltathatna a kiberhadviselés szabályozásához. A Tallin Manual kibertámadás esetén az elkövető meghatározását tartja az első lépésnek, hogy állam áll-e az akció mögött, és ha igen, akkor melyik. Az elkövető kiléte után a támadás súlyosságát kell felmérni, meghatározni a veszélyeztettek körét, az érintettek számát és a lehetséges következményeket. Ha ezen szempontok megvannak, arányos ellenintézkedés azonnal indítható a megtámadott állam részéről. Fontos azonban, hogy az ellentámadás csak a másik fél felszólítása után indítható és csak azonnal, vagyis akkor, amikor a támadás még folyamatban van. Ha pedig a körülmények indokolják, ha például a támadás emberéleteket követel, az arányos ellenintézkedés akár fegyveres (ellen)támadás is lehet.
Határok on-line
Az internet térnyerésével a véleménynyilvánítás és a gyűlöletbeszéd közötti határok még jobban elmosódtak. A kettejük között húzódó vonal meghatározása viszont döntő fontosságú, hiszen mind a kettő kihat a fizikai valóságra. Az online posztok és a melléjük illesztett kommentek gyakran szűretlenül ömlesztik gyűlöletkeltésre alkalmas tartalmak. A disztinkciót nehezíti még, hogy egységesen elfogadott definíció sem létezik a gyűlöletbeszéd meghatározására. Természetesen vannak dokumentumok, amelyek ezzel foglalkoznak, mint például a Rabat akcióterv, de ezek nem kötelező jellegűek. További probléma, hogy bár az online világ nemzetközi, a különböző államok és jogrendszerek máshova helyezik a hangsúlyt, így eltérő szabályozások alakultak ki. Az Egyesült Államokban és az Európai Unióban is különböző szemlélet alakult ki. Az amerikai szabályozás az egyén szabadságát (szólás-, vallásszabadság etc.), míg az uniós jog a jogállamiságot helyezi előtérbe. Egységes, nemzetközi standard kialakítására lenne szükség, mert amíg ez nem történik meg, a különböző közösségi médiák töltik ki a „joghézagokat”. A nagyobb szolgáltatók, mint a Facebook, Microsoft vagy éppen a Twitter, tartják kézben a Magatartási Kódex és a felhasználási feltételek megfogalmazását. Az ilyen jellegű szabályozás, kvázi jogalkotás, azonban önkényes lehet és fennáll annak a veszélye, hogy a szabályozók áthágják saját rendelkezéseiket. Ilyen esetekben ezek a platformok kvázi jogalkalmazói funkciót is ellátnak, ami szintén önkényességhez vezethet (fellebbezés, jogorvoslat lehetőségének hiánya) és további nehézséget jelent, hogy ilyen esetekben a felhasználási feltételek jelentik az első számú viszonyulási pontot, a jogszabályok sokszor csak másodlagosak, a feltételek hézagjai esetén kerülnek csak előtérbe. A különböző szabályozások ellentmondásainak kiküszöbölése miatt szükséges lenne tehát egy egységes, nemzetközileg elfogadott normarendszer kialakítása. Ebben a folyamatban kell a különböző álláspontokat közelíteni és az önkényességet kizárandó, társszabályozást alkalmazni.
Mesterséges intelligenciával rendelkező robotok szabályozása
Napjainkban éljük a negyedik ipari forradalmat, ami azzal „fenyeget”, hogy létrehozunk egy olyan entitást, ami végtelen tanulási, alkalmazkodó képességgel és a történelem során elsőként nagyobb és szélesebb számítási kapacitással rendelkezik, mint az alkotója, az ember. Az eddigi ipari forradalmak mind maguk után vonták a jogrendszer átalakulását, tehát ebben az esetben is indokolt az eddigi normarendszerünk kibővítése. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy egyedül Kína például csak a mesterséges intelligencia kutatásra több forrást allokál, mint a teljes magyar GDP, mégse született a mai napig egy nemzetközileg elfogadott pontos definíció magára a mesterséges intelligenciára, nem is beszélve annak szabályozásáról. Ezen a területen belül képez külön kategóriát az intelligens, humanoid android, ami további kérdéseket vet fel az aktuális jogrendszerrel kapcsolatban, például a felelősség vagy a számon kérhetőség kérdését. Ki a felelős, ha egy android bűncsleknényt követ el, netán embert öl? Átfogja-e „tudatával” a morális súlyát a tetteinek? A jogi szabályozás nemcsak, hogy le van maradva a tudomány fejlődéséhez képest, de még csak egységesnek sem mondható. Különböző régiók, szervezetek és kultúrák eltérően közelítik meg a témakör jogi szabályozását. Az ENSZ-nek például önálló szabályozása sincs, az Egyesült Államokban pedig, bár a Szilícium völgy élen jár a fejlesztésben, államonként eltérő a joggyakorlat alakult ki. Példaértékű lehet viszont Japán és Dél-Korea, ahol az egyetemek és az állam, a mérnökök és a jogászok együtt dolgoznak a terület szabályozásán. Kína azonban még őket is megelőzi, hiszen a készülő PTK-jukban már foglalkoznak a robot helyzetével is. A kínaiaknak eddig három megközelítési módja van: a robot, mint eszköz, a robot, mint ügynök és a robot, mint rabszolga. Hogy melyiket alkalmazzák, még nem lehet tudni. Nálunk, az Európai Unióban pedig még gyerekcipőben jár a mesterséges intelligencia szabályozása, annak ellenére, hogy ez a technológia egyre szélesebb körben kerül alkalmazásra. Azt már az uniós jog is tisztázta, hogy a robot nem lehet eszköz, hiszen képes magát elkülöníteni a „használójától”. Érdekes a feltevés, miszerint a római jogban kialakult rabszolgaság analógiájára építhetnénk a robotok szabályozását. De bárhogyan is fog alakulni a mesterséges intelligencia és a robotok szabályozása a jövőben, fontos, hogy egy globálisan egységes fogalom rendszert, osztályozási módot és normarendszert alakítsunk ki.
Véleménynyilvánítás és védettség az amerikai campusokon
Az Egyesült Államok alkotmányának egyik kardinális kiegészítése szerint a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely korlátozná az állampolgárok szólásszabadságát. Azonban politikai korrektség ideája és az emberek alapvető igénye a védelemhez ütközik a korlátan véleménynyilvánítás szabadságával. Ez az ütközés a legtisztábban az egyetemi campusokon mutatkozik meg ahol egymástól eltérő, területükön képzett és agilis emberek laknak együtt. Egyes egyetemeken kialakult egyfajta „túlféltés”, ami az érzelmi védelem, közösség és kényelem iránti hallgatói igényből származik. Ezek az igények kielégítése azonban nem az egyetem oktatási célja. A másokat esetleg sértő tartalmak zéró intoleranciája (abortusz kiemelése a tananyagból) esetenként már a négy akadémiai szabadságot sérti. Optimális esetben ez a négy szabadság biztosítja, hogy bárki, bármit, bárhogyan és bárkit taníthat. Meg kell tehát találni a túlzott szigor és a teljes szabadság közti stabil pontot. A szabályozást nehezíti, hogy az állami és a magánegyetemek eltérően közelítik meg a kérdést. Az állami egyetemek alapvetően igazodnak a törvényi keretekhez, míg a magánegyetemek inkább a szerződéselméletben hisznek és kialakítják a maguk belső szabályzatát. Voltak törekvések egységes, szövetségi szintű szabályozásra, mint a Goldwater modell törvénytervezet, ami azonban túl szigorúnak bizonyult. Kétségen felül áll, hogy szükséges az egységes szabályozás, de a szólásszabadság és védelem mellett még az jogegység és az intézményi autonómia között is egyensúlyozni kell. Egy olyan keretjellegű szabályozásra lenne tehát szükség, amely egységes, szövetségi szintű jogszabályi kereteket biztosít, de az intézményekre bízná az adott keretek megtöltését tartalommal.
Az OTDK-ban kikristályosodik a versenyzők háttere, hiszen minden induló mögött ott állnak a tanárai, a családja és azok, akik támogatták, hogy idáig eljuthasson. De mindez nem lenne elegendő, ha nem lenne ott minden pályamunka mögött az a hatalmas munka, ami a 16 különböző tagozatban meg is mutatkozott a versenynapon. Mi csak néhány előadást mutattunk be, de mindegyikről érdemes lett volna beszámolni…
A tudósítást Tóth Márton, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium joghallgatója készítette.
