Ha a közéleti híroldalakat böngésszük, vagy belenézünk a hírműsorokba, úton-útfélen találkozunk a ‘ populista ‘ szitokszóval. De minél inkább beleássuk magunkat a populizmusról értekező szakirodalomba, egyre inkább megerősödik a gyanú: gyakran azok sem tudják miről beszélnek, akik kimondják ezt a szót.
Pedig kezdetben igen egyszerű volt a képlet: létrejött a 19. század végén Amerikában a Populista Párt (People’s Party), amely – a latin populus (nép) kifejezés nyomán – azért nevezte el magát populistának, mert gyakran hivatkozott a népre. Ezután még jó sokáig, egészen a 20. század közepéig ugyanazt jelentette a populizmus kifejezés: a nép barátja.
Csakhogy ezután elindultak és hatalomra jutottak a nagy népi mozgalmak: a bolsevizmus, a fasizmus és a nemzetiszocializmus, a világháborús katasztrófa után pedig a nyugati világban már egészen pejoratív értelmet nyert a populizmus. Sorra születtek azok az írások, amelyek a népre való hivatkozást a fasizmussal tartották egyenértékűnek.
A populizmus zavaros bélyeggé vált
Ez a kiindulópont teljesen érthető volt, a világháború után ugyanis nyugaton centrista (mérsékelt) pártok uralták az országok politikai életét és igen erős volt a félelem, hogy újabb veszélyes népi mozgalom születik az alternatív csoportosulásokból, pártokból. Az uralkodó demokratikus pártok éppen ezért nem-centrista ellenfeleiket gyakran populista jelzővel illették.
Így vált lassacskán a populista jelző mélységesen megbélyegzővé és így lett a populizmus a szélsőségesség és a demagógia szinonimája a közbeszédben.
A 60-as évek végétől egyes kutatók rájöttek, hogy a populizmus jelenségének megértése egyre zavarosabbá válik, és megpróbálták meghatározni, mi is a populizmus. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy beletörött volna ebbe a bicskájuk, de igencsak beszédes, hogy a két legidézettebb szerző (Margaret Canovan és Peter Wiles) 7, illetve 24 különböző definíciót fogalmazott meg. Ha még nekik, a szakértőknek is alig sikerült eligazodni az útvesztőben, hogyan határozza meg egy mezei hírolvasó, miről szól a populizmus?
Ösvény az útvesztőben: Magyarország
Szerencsére itt Magyarországon a populizmusnak nincsen százéves hagyománya, ezért némileg egyszerűbb a dolgunk. Mégpedig azért egyszerűbb, mert az első komolyabb csoportosulás, amely elsőként használta magára a populista jelzőt, a rendszerváltás során összeállt úgynevezett „népi-nemzeti” csoportosulás volt, melyet az MDF képviselt. Ezzel azt akarták kifejezni, hogy felvállalják a Horthy-korszak népi íróinak (pl. Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Veres Péter) örökségét.
Ahogy azonban a nyugati populizmus-értelmezés beszivárgott hazánkba, elég hamar kényelmetlenné vált ez a jelző, így a 90-es évek elejétől már egyetlen politikai erő sem vállalta magára.
Ezt követően lassan elnyerte mai formáját a populizmus szó Magyarországon. És, ha megfigyeljük a hazai közbeszédet, lényegében nem is egyetlen formát nyert, hanem mindjárt legalább kettőt.
Hogyan populistázunk manapság?
1. Vannak, akik azokat a pártokat nevezik populistának, amelyek azt hangoztatják: ők hivatottak arra, hogy a népet megvédjék az uralkodó, korrupt elit önkényétől. Azt ígérik, hogy a nép gondjaira könnyű és gyors megoldást találnak és népszerűséget kovácsolnak abból, hogy a nép védelmezőjének szerepébe helyezkednek. Ez tehát egy retorikai megközelítése a populizmusnak.
2. Főleg a közgazdászok azok, akik ennél sokkal gyakorlatiasabban látják a helyzetet. Számukra a populista egy olyan döntéshozó, amelyik a népnek rövid távon kedvezni akar, hogy népszerűséget szerezzen magának. Ez általában valamiféle kiköltekezést (pl. extra nyugdíj, közterhek csökkentése) jelent, amely a gazdasági fenntarthatóság rovására megy, mert például eladósodás vagy a költségvetési hiány elszabadulása követi. A populizmus így gyakran összekapcsolódik azzal, hogy az állam jelentős szerepet vállal az állampolgárok gazdasági életében.
Nos, természetesen leggyakrabban olyannal lehet találkozni, aki teljesen következetlenül, szitokszóként használja a populizmus kifejezést, de ne felejtsük el:
ez egy tudományban használatos kifejezés, így valódi jelentéssel bír.
Források:
D’Eramo, Marco (2013): Populism and the New Oligarchy. New Left Review, 82, pp. 5-28.
Csaba, László (2008): Az újfajta makroökonómiai populizmus. Pénzügyi Szemle 2008/4, pp. 592-606.
Bozóki, András (2003): Politikai ideológiák. Gallai, S. and Török, G.: Politika és politikatudomány, Budapest, Aula, pp. 94-146
Kép forrása: Cartoon Movement // Sergei Tunin
