A Homo sapiens sapiens lepipálta a földkerekség minden egyes állatfaját: különleges képességeinek köszönhetően az Ember képes saját és fajtársai túlélését szavatolni, megrendszabályozni az anyatermészet látszólag zabolátlan erőit, valamint eltörölni múlt és jelen illetve jelen és jövő határvonalát. Mindezt azért teheti meg, mert rendelkezik a generációk végtelen szövevényét összekötő, az emberi élet folyását meghatározó, láthatatlan, de mégis mindent átjáró szellemiségi erőtér áldásával, melyet hívhatunk az istenek legnagyobb ajándékának, prométheuszi lángnak, vagy egyszerűen csak KULTÚRÁNAK.
Cikksorozatunk, a KultÓra azt kísérli meg, hogy az óra körül egy átfogó, az órafeliratok mintájára 12 részletből álló kulturális körciklust tegyen meg, melynek során egy bizonyos kulturális jelenséget (azaz jelen esetben a fürdést) elemez 12 szimbólumon, az úgynevezett kultikonokon keresztül.
2. Zuhany (11:10)
Következő kultikonunk is magáért beszél: a fürdés egyik legfontosabb szimbóluma a zuhanyzó, egy találmány, mely igen egyszerű módon teszi lehetővé, hogy az ember ott is precíz és bőséges mosdáshoz jusson, ahol természetes víz egyáltalán nem elérhető. A modern kor tizedik emeleten élő városlakója pedig nem is tudja, mekkora luxus adatott meg neki ezzel…
A fürdés mindössze pár száz éve képez szinonimát csak a tisztálkodással – korábban a helyi kultúra bűvkörében élő ember nagyrészt vallási, vagy közösségi célzatból fürdött leginkább – ennek okaival a későbbi kultikonok foglalkoznak bővebben. A mai, tisztálkodásra irányult fürdés pusztán higiénikus koncepciója a XVIII-XIX. század során vált csak általánossá, s nagyjából ezzel egy időben jelent meg a modern zuhanykabin is.
A tusolás ötlete azonban jóval régebbi, s – nem meglepő módon – a természetből származik: ahogy a hajók kecses formáját a kacsák láttán kísérletezte ki az ember, ugyanúgy a zuhanyzó is hosszú idő alatt konvertálódott át mai formájára. Az alapötlet pedig a vízesés volt. Az ősidők óta látták ezt a természetes képződményt az emberek, gyakran fürödtek is bennük. Elmondhatjuk, hogy a zuhanyzó a vízesés domesztikált, az ember igényeire szabott változata.
A zuhany a történelem kezdetétől fogva fokozatosan elszakadt természetes formájától, az emberi technológia egyre inkább átitatta ennek a mű-vízesésnek az újabb és újabb prototípusait. Mondjuk kezdetben, a fejlődés első lépcsőfokainál még nem igényelt nagy technológiát a dolog: egy pár szorgos kéz elegendő volt az első zuhany megformálásához. Az egyiptomi előkelőségek számára ugyanis saját szolgáik voltak egyfajta „élő-zuhany” szerepben. Míg az uraság egy dézsában ült, vagy csak simán a szabadban állt, addig a rabszolga egy korsóból öntötte rá a hideg vizet, melyet vagy a Nílusból, vagy a közeli kutakból mert ki. Láthatjuk, hogy ez egy kevés kreativitást igénylő művelet: a víz emberre csorgatásának gondolat azonban örökre befészkelte magát a kényelmes fürdőzésre vágyó, jólétben élő rétegek fejébe.
Hogy hogyan tudjon mesterségesen esni a víz, az először a görögöknek esett le: apró, szűk átmérőjű ólomcsöveket készítettek, melyekkel az ember feje fölé tudták vezetni a fürdéshez szükséges folyadékot. Ekkoriban még erősen közösségi szerepe is volt a zuhanyzásnak, a sportolás után például közösen zuhanyoztak a férfiak, ez egyfajta szociális tevékenység volt. A rómaiak ezt a görögök által kifejlesztett, ólomcsövekből álló rendszert továbbgondolták, s ebből lett a világ első vízvezetéke: erről azonban egy kicsit később… A lényeg, hogy a görögök vetették el a zuhanyzó ötletének magvait.
Az ókor végén a római nagyvárosok lepusztulásával ez a technológia is elveszett: sok ideig az emberek nem tudtak zuhanyozni, egyrészt mert a városlakó polgárok a kutak széleskörű elterjedésével nem igényelték a csatornák építését és így az azokhoz csatlakozó zuhanyzók beüzemelését; másrészt azért, mert a technológia infrastruktúrájának visszaesése miatt nehéz volt előállítani a megfelelő víznyomást, amellyel egy, az ókorban használt zuhany működőképes lett volna. A modern kor előtt még egy nyomát találjuk a tusolásnak, az ún. csorgót, melyet a szteppei nomádok, s valószínűleg az ősmagyarok is használtak, tusfürdő gyanánt. Ez a csorgó egy bőrtömlő volt, melynek csapjait a használó megnyitotta, és naponta ezzel tudott fürdeni, mint egy hordozható zuhannyal.
A modern kor hajnalán aztán – hosszú idő után ismét – a városok egyre zsúfoltabbá kezdtek válni, főleg az ipari forradalom Angliájában volt ez jellemző. A higiénai viszonyok javítására William Feetham 1767-ben előjött egy csodálatos találmánnyal, az első mechanikus zuhanyzó-berendezéssel. A Feetham-féle zuhanykabinban egy pumpa juttatta fel a vizet a tusoló tetején lévő tárolóba, ahonnan egy feloldó láncot meghúzva tudta a használó magára zúdítani a hideg vizet. A víztakarékos berendezés igen kezdetleges volt a mai zuhanyzókhoz képest (legfőbb hátránya az volt, hogy mivel nem csatlakozott vízvezetékhez, ugyanazt a vizet kellett újra és újra felhasználni zuhanyzáskor, vagy időigényes módon újra kellett tölteni), mégis elterjedt, s hatással volt a kordivatra is: egy előkelő nőnek a XIX. században már ildomos volt gyakorta fürdenie – ez pedig korábban egyáltalán nem volt szokás.
A folyó vizes forráshoz csatlakozni tudó zuhany Berlin egyik kaszárnyájában jelent meg 1850 körül, ekkoriban már a katonáknak is egyre nagyobb igényük volt a higiéniára. A csatornázás, s vele együtt ennek az új zuhanynak a technológiája is a XIX. század közepén terjedt el az iparosodott országokban. Sokkal több embert ért így el a zuhanyzás lehetősége: a Feetham-féle zuhanykabinnal ellentétben ugyanis most már nem kellett a vízzel annyira spórolni a vízhálózathoz való közvetlen csatlakozás miatt. Kellő óvatossággal tehát a hadsereg fejlesztései közé sorolhatjuk nem csak az internetet és a golyóstollat, hanem a modern zuhanyzót is.
Ennek a zuhanyzónak a továbbfejlesztett változata a XX. században már azt sem igényelte, hogy drága meleg vizet tartalmazó tartályokat szereljenek be a tusolók közelébe. Az átfolyós vízmelegítő (jó magyar nyelven a bojler) elterjedésével ugyanis az elektromos áram, illetve a gáz már helyben melegítette meg a vizet, hogy az seperc alatt kellemes hőmérsékletre kapcsolva azonnal ellazíthassa a használó fáradt tagjait. Így váltak a természet energiái és kölcsönhatásai a zuhanyzás kiszolgálóivá.
2001-ben az Egyesült Királyság Aqualisa nevű cége létrehozta az első digitális zuhanyzókat is, melyekben a használó ujjának kis érintésével fél Celsius-fokra pontosan állítgathatja, hogy milyen hőmérsékletű vizet zúdítson magára. Az új évezred új energiaforrásai – például a napenergia – még több változatosságot és még nagyobb fejlődést hoznak a mű-vízesések világába, s valószínűleg új mederbe terelik azt az évezredek óta alakuló módozatot, ahogyan a fifikás ember eléri, hogy ne őneki kelljen a vízhez mennie, hanem a víznek őhozzá.
Forrás: Wirth István (2011): Fürdőkultúra. Szent István Egyetem, Budapest.
The History of Showers – Lifestyle. 2013, by Gainborough Showers.
