Ha norvégul tanulsz, már az első órán szembe kerülsz azzal a nehézséggel, hogy hogyan írd le Norvégia nevét norvégul. A skandináv ország ugyanis két hivatalos írott nyelvvel rendelkezik, méghozzá egyazon norvég nyelv kétféle írott formájával, ezek a nynorsk és a bokmål.
Európa sok országa egységes nemzetállamnak tekinthető, ahol az állampolgárok identitása a közös történelemben, kultúrában, vallásban és legfőképpen a közös nyelvben gyökerezik. Ez utóbbi államigazgatási szinten is kifejezésre jut: Spanyolország hivatalos nyelve a spanyol, Olaszországé az olasz, Németországé a német. Vannak ugyanakkor soknemzetiségű országok is, ahol az államhatárok kialakítása nem egészen az etnikai-nyelvi határoknak megfelelően történt, s ezek közül a leginkább demokratikus országokban hivatalosnak ismerik el több nemzetiség nyelvét is. Így Belgiumban hivatalos státusnak örvend a német, a holland és a francia, Luxemburgban a luxemburgi, a német és a francia, s talán a legismertebb példa Svájc a maga négy hivatalos nyelvével (német, francia, olasz, rétoromán).
Ha azonban Norvégiára gondolunk (s eltekintünk a modern kori migrációtól), nem mondhatjuk, hogy történelmi szempontból soknemzetiségű állam volna. A Norvég Királyság ennek ellenére két hivatalos írott nyelvvel rendelkezik – ráadásul mindkettő norvég.
Norvég alkotmány dán nyelven
Amit a történelemből tudnunk kell: 1380 és 1814 között Norvégia unióban volt Dániával, s ebben a jó „négyszáz éves éjszakában” (ahogy Ibsen nevezte) Norvégia csupán a birodalom egy félreeső, már-már alávetett provinciája volt. Luther Márton 1517-es fellépése után alig húsz évvel, 1536-ban Dánia-Norvégia protestáns hitre tért, s más országokhoz hasonlóan a latin nyelvet az egyházban leváltotta az anyanyelv. Ám Norvégiában az „anyanyelv”, vagyis a hivatalos írott norma (a Biblia, az istentisztelet, a törvények és a könyvkiadás nyelve) a dán dominancia miatt a dán lett. A norvég mint írott nyelv ezért az 1500-as években megszűnt létezni, s csak az élőbeszédben, a több száz nyelvjárásban élt tovább.
Egy új ország születése
1814-ben Norvégia önállóságra tett szert. Ekkor született meg az alaptörvénye – s ekkor szembesültek azzal, hogy az alkotmányt, Norvégia Dániától való függetlenségének zálogát csak dán nyelven tudták leírni.
A nemzeti romantika irányzata, amely ebben a korban érte el a norvég partokat, mozgásba hozta az anyanyelv és nemzeti kultúra iránt elhivatott réteget, s alig több mint fél évszázad alatt a nem létező norvég írott nyelvből rögtön kettő is létrejött.
Új nyelvek születése
Ivar Aasen autodidakta nyelvész arra adta a fejét, hogy feltérképezze Norvégia nyelvjárásait. Célja az volt, hogy a dán hatástól elszakadva az ősi, romlatlan norvégot tegye az írott nyelv kiindulópontjává. A romantika alapgondolatának megfelelően ezt a tiszta norvégságot vidéken, az egyszerű paraszti világban lehetett fellelni. A dialektusokból (nyelvjárásokból) összeállított egy mesterséges írott nyelvet, ami addig nem létezett (gyakorlatilag olyan, mint az eszperantó): ez lett a landsmål (avagy „vidéknyelv”).
Voltak azonban olyanok is, akik úgy vélték: a dán örökséget nem érdemes félredobni, így a már meglévőből kell gazdálkodni, azaz a dán írott nyelvből. A norvég és dán nyelv ugyanis annyira közel álltak és állnak egymáshoz, hogy a beszélők kölcsönösen megértik egymást akkor is, ha saját anyanyelvükön beszélgetnek.
Így Knud Knudsen vezetésével a dán írott nyelvet módosították annyira, hogy jobban tükrözze a norvég kiejtést (pl. kage helyett most kake lett a sütemény norvég alakja). Így jött létre a riksmål (avagy birodalmi nyelv).
1885-ben mindkét írott normát hivatalosnak ismerték el. Amíg tehát a század elején egyetlen norvég írott standard sem létezett, a század végére lett rögtön kettő: a landsmål és a riksmål. Ezeket 1929 óta nynorsk (vagyis újnorvég), illetve bokmål (vagyis „könyvnyelv”) névvel illetik.
Demokratikus nyelvhasználat
Fontos hangsúlyozni, hogy a nynorsk és a bokmål teljesen egyenrangú nyelvek – a norvég demokráciában nem is lenne elfogadható különbséget tenni írott norma és írott norma között. A törvények mindkét nyelven le vannak írva, a hivatalos űrlapokon mindkét alakban szerepel például a „Név” felirat (Namn, illetve Navn), s mindkét nyelvből kötelező az érettségi. Hogy ki melyiket használja a középiskola után, az a lakóhelytől is függ. Az alábbi térképen látható, hogyan oszlik meg a két írott forma használata a kommunék (kb. járások) között (a szürke szín semleges területeket jelöl).
A bevezetőben említett országokhoz képest tehát Norvégiában az a legnagyobb különbség, hogy nem külön nyelvek rendelkeznek hivatalos státusszal, hanem egyazon norvég nyelv rendelkezik két eltérő (persze sok hasonlóságot felmutató) írott normával. Így lehet az, hogy még Norvégia neve is kétszer van ráírva az útlevelekre norvégul.
Forrás: Ács Péter, Baksy Péter (2010). A központi skandináv nyelvek történetének vázlata a kezdetektől a reformációig. Budapest: ELTE BTK Germanisztikai Intézet
Képek:
Pixabay / Kurious
Store norske leksikon
Store norske leksikon / Erik Bolstad
Wikimedia Commons
