A történetek gyógyítanak, és a narratív pszichológia mondja meg, hogy miért

Ha írsz naplót vagy gyakran panaszkodsz vagy lelkendezel barátaidnak, ismerős lehet az az érzés, hogy valami könnyebb lesz, csupán azáltal, hogy megfogalmazod. Valóban így lenne? Vagy ami még izgalmasabb: mi szűrhető le tudományos érvényességgel egy ember szavaiból?

Narratív pszichológia – WTF?

A narratív pszichológia egy viszonylag fiatal tudományterület, amely az elbeszélt vagy leírt történetek pszichológiai vonatkozásait elemzi. Azon az elképzelésen alapszik, miszerint az ember az életét történetekbe szervezi, történetként éli meg: oksági láncba szervezed az eseményeket, kívül és belül összefüggéseket találsz és élsz át, ha főbb élményeidről gondolkodsz, akkor azok rendelkeznek tetőponttal, mélyponttal, befejezéssel. Tehát az életedet értelmezési keretekben, ún. narratívumokban éled meg. Ezeket használod, amikor gondolkodsz, döntesz és ezek válnak láthatóvá, amikor valamiről szöveget alkotsz.

Mint észreveheted, az emberek ugyanazokról a dolgokról nagyon különbözően tudnak beszámolni, máshova teszik a hangsúlyokat, máshogy értelmeznek oksági viszonyokat vagyis rengeteg nézőpontból láthatod, láttathatod a történéseket: ezek a narratívumok. Az, hogy milyet használsz, általában többet mond el a Te belső világodról, mint a külvilág eseményeiről.

Ami meglepő, hogy úgy tűnik, nem az az árulkodó, hogy mit is mondasz, sokkal inkább a hogyan. Ezért a narratív pszichológia a szimbolikus tartalmi elemek azonosításán túl főképp a szövegek szerkezeti elemzésével foglalkozik. Épp ezért egyre szorosabban fejlődik együtt a pszicholingvisztikával és a mennél megbízhatóbb szövegelemző programok létrehozása érdekében a számítógépes nyelvészettel.

De mit is mondhat nekünk a narratív pszichológia? Avagy olvasd át a blogbejegyzéseid!

Két kutató, Pennebaker és Seagal a történetmesélés gyógyító hatásának mérhetőségét és működési módját fedezte fel, mely nyelvtől, kultúrától, nemtől, kortól, társadalmi rétegtől függetlenül hat! (Vajmi kevés pszichés jelenségről mondható ez el.)

Klinikán kezelt traumatizált személyeket kértek meg, hogy írják le megrázó élményüket a hét minden napján. Az eredmények azt mutatták, hogy mennél többet gyógyult egy beteg a megfigyelt héten, annál koherensebb szöveget alkotott, mind időrendileg, mind oksági szerkezetek tekintetében. Az érzelmek ambivalenciája és hirtelen váltása ellenben arra utalt, hogy a vizsgálati személy még nem dolgozta fel a történteket.

Tehát a dolgok kibeszélése és kiírása pozitívan hathat Rád, de ami valószínűsíthető, hogy nem maga a fizikai cselekvés, hanem a történtek oksági láncba szervezése, lekerekítése illetve nyilván a felkavaró érzelmek szimbolikus magadon kívülre helyezése. A történetmesélés erre egy nagyon jó módszer, mivel az elbeszélések mindig koherenciára törekszenek, így a tudatod önkéntelen történetszervezése miatt is kezelhetőbbnek, egységesebbnek, lezártabbnak fognak hatni a felzaklató élmények, egyszerűen rákényszeríted a gyógyító gondolkodásmódra az agyadat. Amit azonban biztosan megtudtunk ebből a kutatásból, az az, hogy csupán leírt szövegek elemzésével megbízhatóan következtethetünk arra, hol áll egy kliens a gyógyulás folyamatában.

Mi mutatja még meg, hol tartasz egy trauma feldolgozásával?

Nem is gondolnád, de például a kötőszavaid minősége. A feldolgozás kezdeti szakaszában nemcsak töredezetten és hektikusan mesélsz, de többségében mellérendelő szerkezeteket használsz: „…és akkor bejött, és azt mondta nekem…”. Míg ha szép kerek mondatokban és alárendelő módon, magyarázó vagy következtető kötőszavak segítségével („…ezért azután, hogy bejött, azt mondta nekem […], tehát azt hiszem, hogy…”) írod le a történteket, örömmel konstatálhatod, hogy egy nehéz helyzeten már túl vagy.

Vagy például a múlt idejű igék használata. Statisztikailag kimutatható, hogy minél többet használod a múlt időt, annál kisebb a megfigyelhető fiziológiai stressz egy megrázó életesemény elmondásakor, illetve az is, hogy mennél kevesebbet használod a -t/-tt jelet, annál nagyobb intenzitású stresszreakciókat mérhetünk rajtad: a történtek még nem lezártak, a jelenben is hatnak Rád.

Nem tudod ki vagy? Vagy épp, hogy igen?

Úgy tűnik, az identitást megrengető történetek (pl. amikor valaki elmondja a szüleinek, hogy homoszexuális vagy ha egy nő megtudja, hogy nem lehet gyereke) elbeszélői módja kitűnően jelzi a jelenlegi identitásállapotot.

Itt sem a tartalmi elemek számítanak, hanem az, hogy milyen idősíkokat használsz: ha az elbeszélői nézőpont a történetmesélés idői síkjába esik, míg a történet tartalma az elbeszélt esemény idői síkjába (ez a visszatekintő idői perspektíva), akkor az identitásállapot kiegyensúlyozott. Ezzel szemben azok, akik az átélő vagy újraátélő perspektíva elemeit használják (ha az elbeszélői nézőpont és a tartalom is az elbeszélt esemény idői síkjába kerül, vagy ha épp mindkettő a történetmesélés idői síkjában marad) identitásbizonytalanságban vannak.

Mint láthatjuk, a narratív pszichológia jelentős eredményeket tudhat magáénak, ám nem árt, ha ezeket kritikusan értelmezzük. Egyrészt fontos kiemelni, hogy ezek az eredmények leíró jellegűek, tehát csak feltárásra és predikciók felállítására alkalmasak, visszafele nem hatnak. Továbbá az elemzések rendkívül sokszínűek és nem feltétlen alkalmazkodnak egy ideológiai keretbe, tehát gyakran csak szerényen annyit fogalmaz meg a tudományterület, hogy ez tapasztalható, de nem tudjuk, miért van éppen így. Arról nem is beszélve, hogy az, ami egyik nyelvben statisztikailag érvényes eredményeket hoz, nem biztos, hogy másik nyelvterületen is kimutatható eredmény.

Mindenesetre én már elkezdtem naplót vezetni.

Források:
László, J. (2005). A narratív pszichológiai tartalomelemzés. Magyar Tudomány, 11, pp. 1366.
László, J. (2005). A narratív pszichológia mint tudomány. Pszichológia, 25 (2), pp. 109 -131.
Pennebaker, J. W. (2001): A stressz szavakba öntése: egészségi, nyelvészeti és terápiás implikációk. In: László J. és Thomka B. eds., Narratív pszichológia, Budapest: Kijárat, pp. 189-205.
Pléh, Cs. (1996): A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi, 8, 2, 265–282.