Adam Smith és Stuart Mill füveskönyveitől a rigorózus matematikai alapokig.
A háromrészes cikksorozat a viselkedési közgazdaságtan létrejöttét mutatja be. A szellemi utazás a 18. században kezdődik, amikor a tudományok elváltak egymástól, és napjainkig tart, amikor a technológiai fejlődés révén újra megnyílik a lehetőség arra, hogy átfogó elméletekben egyesüljön az emberiség minden tudása és tapasztalata.
A közgazdaságtan születését általában Adam Smith 1776-ban megjelent A nemzetek gazdagsága című művéhez szokták kötni. Bár a könyvben kevés újdonság hangzik el, a korábbi ismeretek szintéziseként és néhány, a lényeget jól megfogó képszerű definíciója révén, mint a láthatatlan kéz elve, valóban mondhatjuk, méltó kezdete volt a tudományterület kialakulásának.
A 20. század előtt a közgazdasági elméletek egy általános tapasztalati és megfigyelési gyűjteményre emlékeztettek. A tudósok a való életben megfigyelt dolgokat általánosították és aztán mindig úgy forgatták ezeket, ahogyan szerintük a leghasználhatóbb volt.
A közgazdászok érdeklődése mindig is nagyon széles palettán mozgott, ahogy a tudományterület maga is. Egyesek a társadalomfilozófiai kérdéseknek szentelték a pályafutásukat, míg mások a gazdasági események modellezésével foglalkoztak.
Az utóbbi kör számára a fizika lenyűgöző előző évszázada komoly inspirációként hatott. Szerették volna a saját tudományukat is a méltó helyére, a fizikával egy szintre emelni – ami ebben az időben még nyilvánvalóan fel sem merülhetett. Míg a fizikusok nagy pontossággal meg tudták mondani egy híd teherbíró képességét vagy egy Naprendszerbe belépő üstökös röppályáját, egy közgazdász a jövő egy eseményét sem jelezhette előre őszinte meggyőződéssel.
Az áttörést a 20. század közepének olyan ragyogó tudósai hozták el, mint John Maynard Keynes, Neumann János vagy Paul Samuelson. Az egyéni döntéshozatalt leíró prefeneciáktól és hasznosságtól a gazdasági szereplők közötti kapcsolatot modellező játékelméleten át a teljes gazdasági és társadalmi rendszereket átfogó makroökonómiáig minden téren matematikai alapokra helyezték a közgazdaságtant.
A tudományterület tehát szintet lépett. Aki ma kinyit egy-egy komolyabb fizika és közgazdaságtan egyetemi tankönyvet, könnyen lehet, hogy nem tud különbséget tenni a kettő között – matematikai kifejezések végtelen sora, ismeretlen paraméterek és változók számolatlanul, emellett adott esetben vajmi kevés tér olyan szemléltető példáknak, amelyek a valósághoz kötnék az absztrakciókat.
Hogyan változott mindezalatt az ember, mint gazdasági szereplő a modellekben?
A korai közgazdászok a munkáikban igyekeztek minél szemléletesebb és teljesebb képet alkotni a komplex emberi viselkedésről és döntéshozatalról. A megállapításaik pontosak és lényeglátóak voltak, de semmiképpen sem lehetett általános érvényű elvként alkalmazni őket.
A következetes egyszerűsítések bevezetése már évtizedekkel Samuelsonék előtt elkezdődött, azonban ők helyezték le a mai helyükre az alapfogalmakat, mint a preferenciák vagy a racionális ember ismérvei, illetve foglalták rendszerbe azokat a már létező definíciókat, mint például a hasznosság.
A racionalitás következetes használata nagyon hamar berögződéssé, dogmává vált. A közgazdasági mainstream kivetette magából mindazokat, akik megkérdőjelezték ennek érvényességét. Így vált az elméletekben az ember istenné – aki mindent tud, optimalizált döntéseket hoz és azt teszi, ami neki jó. Az így megszülető lényre a racionalitást ellenzők és támogatók egyaránt Homo oeconomicusként vagy ökonként hivatkoznak.
Írta: Gajdócsi Gergely
