A racionális ember, a Homo oeconomicus színre lépésével a közgazdaságtudomány óriási lépést tett előre, mivel a modelljeit a gazdaság minden szintjén elkezdték széleskörűen alkalmazni. Tudományfilozófiai szempontból viszont erőteljes visszalépés az, hogy nem beszélhetünk többé emberről a közgazdaságtanon belül. A behaviorista irányzat azt igéri, hogy az elméleteivel ki fogja tudni békíteni a két szembenálló kört egymással.
Az a feltevés, hogy az ember racionális, a valóságtól nyilvánvalóan teljesen elrugaszkodott. Egyesek szerint az, hogy a főáramú gazdasági modelleket erre az alapvetésre építettük, évtizedekkel visszavetette a közgazdaságtan fejlődését. Az igazság azonban valószínűleg mégis az, hogy kevés jobb dolog történhetett a közgazdaságtannal az elmúlt évszázadban, mint a racionális emberkép elterjedése.
Lehetővé tette, hogy az elméletek befogadhatóvá és a gyakorlatban könnyen alkalmazhatóvá váljanak, ami a robbanásszerű technológiai fejlődéssel és a kapitalista liberális világrend győzelmével együtt nagyban hozzájárult a második világháborút követő fellendüléshez. A matematikai alapok lehetővé tették, hogy a gazdaságszervezés konzekvens és kiszámítható legyen.
A viselkedési közgazdaságtan ennek a sikertörténetnek a közepén született meg. A létező elméletek magyarázó ereje elérte a határait, a következő lépés a racionalitás szigorú és rugalmatlan feltevéseinek enyhítése volt. Lassan megnyílt a lehetőség a Homo oeconomicus előtt, hogy újra emberré váljon.
Az út azonban, ahogy az szokott lenni, a vártnál sokkal kanyargósabb volt. A ’60-as és ’70-es években elképzelhetetlennek tűnt, hogy a gördülékenyen működő modellek helyett a közgazdaságtan élvonala újra visszatérjen az esetleges filozófiai alapokon nyugvó 18. századi főáramhoz, amely utoljára kezelte az embereket emberként.
Mégis a levegőben volt a változás. Richard Thaler a pályája elején pusztán szórakozásból egy egész falat írt tele a dolgozószobájában olyan konkrét esetekkel, amikor az emberek határozottan nem racionálisanan viselkednek. Ha a hasznosságunkat napi 60 gramm csokoládéval maximalizáljuk, ami fölött már bűntudatunk van és elrontjuk a gyomrunkat, akkor miért esszük meg mégis az egész táblával? Ha egy természeti katasztrófa közepén kisteherautóval mentjük az embereket a veszélyzónából, akkor miért nem kérünk mindezért 1000 dollárt személyenként? Hiszen a kereslet óriási, míg a kínálatot csupán mi szolgáltatjuk egyedül!
Thaler, Kahneman és a kortársaik az ilyen és ezekhez hasonló anomáliák bemutatásával egyre nagyobb teret nyertek a közgazdaságtan főáramában. Idővel kiderült, hogy (az egyelőre földalatti) mozgalom által feldobott kérdéskörök, mint az önuralom, a kockázatkerülés vagy a méltányosság, a pszichológiában már kiterjedt kutatási háttérrel rendelkeznek.
A viselkedési közgazdaságtan térnyerésének első fázisában a legnagyobb konferenciák egy része heves adok-kapokká fajult az új irányzat ellenzői és támogatói között. A főáram képviselőinek többsége idősebb volt és a legjobb egyetemek vezető professzori állásait töltötték be – sokan már Nobel-díjjal is rendelkeztek. A korábbi nézeteik feladása a fiatal új generáció szeme láttára azt jelentette volna, mintha beismernék, hogy az egész pályafutásuk tévúton haladt.
Mára a szembenállás éle sokat enyhült. A főáram és a behaviorista irányzat nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő modellekkel látják el a döntéshozókat a gazdaság minden szintjén. Attól függően lehet alkalmazni egyiket vagy másikat, hogy mennyi és milyen minőségű információ áll rendelkezésre. Sőt, mivel a viselkedési közgazdaságtan még nem rendelkezik egy mindent egyesítő nagy modellel, sokszor csak a főáramú elméletek pontosításaként vagy kiigazításaként alkalmazható a gyakorlatban.
A közgazdaságtan tehát még vár a maga Einsteinjére, aki egyesíti Maxwell-elméletét a klasszikus mechanikai alapelvekkel, avagy a Samuelson-féle precíz, de egyszerűsítésekre épülő közgazdasági alapokat összehozza az emberi kiszámíthatatlanságot leírni igyekvő pszichológiai elvekkel.
A jelenlegi gondolkodási keretek között ez valószínűleg nem fog megvalósulni. A dobozon kívül kell gondolkozni és erre a közgazdaságtan önállóan aligha lesz képes. A 21. század talán újra a tudományok közeledésének évszázada lesz és könnyen lehet, hogy a pszichológia, a matematika, a közgazdaságtan és a neurológia együtt alkotja majd meg a Mindenség Közgazdasági Elméletét*.
*A kifejezést én (szerk.: az író, Gajdócsi Gergely) találtam ki.
A 2017-ben közgazdasági Nobel-díjat szerző Richard Thaler 2016-ban magyarul megjelent könyve, a Rendbontók a létező legkönnyedebb olvasmány a viselkedési közgazdaságtan felemelkedéséről és legérdekesebb kutatási eredményeiről – az önuralomról és akaraterőről, a sokszor irracionális döntéseinkről és minden másról. Aki a téma iránt érdeklődik, nem fog csalódni a könyvben!
A szerző néhány héttel a díj elnyerése előtt Magyarországon járt és interjút adott az Indexnek: https://index.hu/gazdasag/2017/09/13/richard_thaler_interju_behavioral_economics_kozgazdasagtan/
Írta: Gajdócsi Gergely
