A cikksorozat záró része a a viselkedési közgazdaságtan szerepéről szól a mindent átfogó (társadalom)tudományos modell létrehozása felé vezető úton. Az emberi döntéshozatal leírása az elméletekben immáron jóval kifinomultabb, mint volt az néhány évtizeddel ezelőtt, de a tudományos fejlődés sosem áll meg. A vitás pontok ütköztetése továbbra is képes nagy indulatokat kiváltani – és egyúttal nagyszerű gondolatok születését elősegíteni.
A nagy, mindent egyesítő modell egy olyan szellemi találmány lesz, amely kellően dinamikusan alkalmazható az élet minden területén és minden szituációban, miközben egyszerű és könnyen használható marad minél kevesebb szakmai ismeret nélkül is.
Az elméletnek egyszerre kell élethű leíró és magyarázó modellt adnia az emberi döntéshozatalra, a környezet tényezőire, és tartalmaznia kell olyan változókat, amelyek az ember vagy a környezet dinamikus változását írják le. Alkalmazhatónak kell lennie az egyének, kisebb csoportok és a globális gazdaság működésére is, illetve nyitottnak kell lennie a többi tudományterülethez való illeszkedésre.
A modell központi eleme minden bizonnyal az ember viselkedésének valósághű leképezése lesz. A feladat rendkívül összetett, de azzal, hogy szinte az összes tudományterület foglalkozik a kihívással és vállt vállnak vetve válaszolják meg a felmerülő kérdéseket, nagy előrelépésre számíthatunk a következő évtizedekben.
Nagyon érdekes azonban azt látni, hogy bár évről évre számos új ötlet áll a tudósok rendelkezésére, a meghaladott tételek elvetése nagyon lassan zajlik le.
Egy példával élve, az emberi racionalitás feltevése egy nagyszerű és nagyon hasznosnak bizonyuló ötlet volt, amely a mai napig kiválóan alkalmazható bizonyos szituációkban, de kétségtelenül nem a legélethűbb leírása az emberi viselkedésnek. Mégis évtizedek teltek el, mire az alternatív teóriák, az élen a Nobel-díjas Herbert Simon korlátozott racionalitás elméletével szélesebb körben elfogadottá váltak.
Ezt bizonyítja az is, hogy a Simon által bevezetett új fogalom, a korlátozott racionalitás a korát meghaladva kísérletet tesz a racionalitás feltevésének meghaladására, mégsem tudja még a nevében sem elvetni a korábbi nézetet.
Vagy egy másik példa, amely éppen a viselkedési közgazdaságtan egyik atyjához, a pszichológus Daniel Kahnemanhoz köthető. Kahneman, kutatótársával, a szintén izraeli-amerikai Amos Tverskyvel együtt egész pályafutása során döntéshozatali torzításokat vizsgált. Ezeknek az anomáliáknak közös jellemzője, hogy szisztematikusak, azaz mindig ugyanúgy, ugyanolyan szituációban esünk áldozatul nekik. Ezeknek a hibáknak az azonosításáért és az eredményeket összefoglaló döntéshozatali modelljének, a kilátáselméletnek a megalkotásáért Kahneman 2002-ben Nobel-díjban részesült (Szinte biztosan Tverskyvel megosztva kapták volna meg, de sajnos ő már nem élhette meg az elismerés elnyerését.)
Kahneman a mai napig hevesen kiáll amellett az álláspont mellett, hogy a szisztematikus torzítások olyan hibák, amelyek a mentális képességeink korlátainak köszönhetők. Valószínűbb azonban, hogy a valóságban ennél árnyaltabb a kép, Kahneman impulzív tudományos vitába került egy tengerentúli kollégájával.
A neves német pszichológus, Gerd Gigerenzer szerint az ember a komplex környezethez úgy alkalmazkodott az evolúció során, hogy ökölszabályokat, úgynevezett heurisztikákat kezdett alkalmazni. A heurisztikák olyan egyszerűsítések, amelyek az esetek többségében elég jó eredményre vezetnek. Az így meghozott döntések során az ember jóval kevesebb információval is boldogul és sokkal kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy cselekvésre határozza el magát – vagyis sokkal jobban jár, mintha minden apró döntésnél optimalizálná a kimeneteleket, ahogyan egy ökon tenné. Előfordulnak persze olyan esetek, amikor az ökölszabályok nem működnek, ez az ára az energiatakarékos döntéshozatalnak.
Ugyanazt a döntéshozatali technikát tehát, amit Kahneman szisztematikus hibának tart, Gigerenzer lenyűgöző adaptációs megoldásnak ítéli, amelyet a bonyolult környezetre válaszul fejlesztett ki az ember.
A tudományos eredmények születését az ehhez hasonló úriemberekhez méltó, de kíméletlen szakmai összeütközések mindig nagyon felgyorsították. Az egyet nem értés mindkét felet az elméletei minél pontosabb kidolgozására, új ötletek bevetésére sarkallja és ez végül az emberiség javát szolgálja – egyúttal közelebb visz a Mindenség (Közgazdasági) Elméletének megalkotásához. Kahneman 2013-ban magyar fordításban is megjelent könyve, a Gyors és lassú gondolkodás egy egész sor szisztematikus torzítást és anomáliát mutat be könnyed stílusban, az életünkből hozott példákkal szemléltetve. Ha az előző cikkben ajánlott Rendbontók című könyv felkeltette az érdeklődésedet, határozottan érdemes ebbe is beleolvasni valamelyik könyvtárban!
Írta: Gajdócsi Gergely
