Nem túlzás megállapítanunk, hogy az idő természetéről, mint filozófiai alapproblémáról szóló diskurzus az ókortól kezdve végigkísérte a „gondolkodó ember történelmét”. A tudomány jelen állása alapján viszont joggal merül fel a kérdés: tűnődésünk nem volt-e hiábavaló?
Időképek
Elsőként Arisztotelész fogalmazta meg az idő mibenlétét, mint ’történések tartamát’, mely definíció rögvest különböző idő-tulajdonságokat von magával: az idő csupán a változásban létezik, s az állandóság időnélküliséget jelent. Természetéhez hozzátartozik merőben szubjektív érzékelése, helyhez kötöttsége és viszonyított értelmezhetősége.
Szemben ezzel a felfogással a klasszikus fizika hajnalán jelent meg az idő (és a tér) matematikai felfogása, melynek értelmezésében e fogalmak környezetük nélküli önálló létezők. Az idő egyenletes módon, folyamatosan telik a múlttól a jövő felé, állandóan, szűnhetetlenül akkor is, ha történés nem tagolja általunk megfigyelhető szakaszokra.
Az idő tulajdonságainak elvesztése
Vizsgáljuk meg a modern fizika tükrében az idő tulajdonságait. Rá fogunk jönni, hogy vajmi kevés elképzelésünket támasztják alá a természet törvényei, s végül az idő mezítlenül áll majd előttünk, puszta konstrukcióként.
Első csapásunkat az egyetemességre kell mérnünk. Albert Einstein a XX. század elején állt elő meghökkentő elméletével, mely a klasszikus fizika végét (egyúttal az idő sorsának megpecsételését) jelentette. Bebizonyosodott, hogy az idő múlása függ attól hol tartózkodunk éppen: egy hegycsúcson az idő gyorsabban telik, mint az alföldön, egy asztal lapján gyorsabban, mint a lábánál. Le kell hát mondanunk az egységes, mindenhol azonos idő képéről, s bele kell nyugodnunk: jobban járnak alsó szomszédaink, hiszen a ’mi időnk szerint’ ők többet élnek.
Az egység elvesztése még nem is érint minket olyan érzékenyen, hiszen szűk környezetünkben nem érezzük meg ezeket a különbségeket. Mit tudunk biztosan? Hogy a múltból a jövő felé haladunk, bár nem ugyanonnan, de egyenlő tempóban. Alaposabb vizsgálódásunknak viszont az idő iránya is áldozatul esik: a fizikában egyetlen olyan alapvető törvény létezik, amely az időnek irányt ad, az entrópia tétele. Az összes összefüggés fordított időirányra ugyanúgy felírható, mint a megszokottra. Mit állít a tétel? Az entrópia a dolgok belső rendezetlenségének mértéke. Például gardróbunkban a zoknis fiók: kezdetben szín szerint szépen kiválogatott, csinos halmok sorakoznak benne, ám idővel eluralkodik a káosz, s a színek összekeverednek.
Az entrópiáról szóló tétel ezt állítja: a rendezetlenség nem csökkenhet soha, csak növekedhet. Ezt tapasztaljuk, de vajon helyesen érezzük-e? Zoknijaink látszólag rendezett állapota – ha az összes lehetséges jellemzőjüket figyelembe vesszük – már éppen annyira rendezetlen, mint egy bármely másik meghatározott állapot. Érzésünk tehát, hogy a fiók entrópiája nő, kizárólag véges tudásunkból (az állapot homályosságából) fakad, ezzel eltűnik a jövő kitüntetettsége, mint irány, a múlté, mint eredet.
Einstein arra is rájött, hogy ’sajátidőnket’ befolyásolja az is, milyen sebességgel haladunk éppen. Aki gyorsan fut, annak az ideje lelassul (no nem észrevehetően persze). Nem elég tehát, hogy a tér különböző pontjaiban nem azonos az idő múlása, még egyetlen pontban sem fognak egyet mutatni a különböző sebességű járókelők órái.
Ijesztő következményként búcsút mondhatunk a jelennek. Feltehetjük a kérdést, mi történik éppen az Alfa Centaurin? Nem az, amit a távcsőben látunk, hiszen a fény négy teljes évet utazik felénk, ezek szerint az ő múltjukat nézhetjük csak. És mi van ott, attól számított négy év múlva? Kiábrándító a válasz: négy év alatt az Alfán nálunk akár tíz év is eltelhetett, s az éppen ott látott földi űrhajós közben tíz éve megérkezhetett a Földre. Nincs tehát egyetemes jelen, csupán kvázi egyidejűnek tekintett eseményhalmazok.
Egyetlen vonása maradt még az időnek klasszikus fogalmaink szerint: folytonossága. Ám az időre, mint fizikai mezőre vonatkoznak a modern fizika törvényei. Kiderül, hogy ha egy esemény tartamát mérjük, nem kaphatunk tetszőleges értéket, kizárólag egy szám (a legkisebb időtartam) többszörösét. Az idő eszerint kvantált, nem halad, hanem pontról pontra ugrál.
Mi maradt hát meg?
Búcsút mondtunk tehát az egyetemes időnek, ráébredtünk, hogy térbeli helyzettől és sebességtől függ. Megtudtuk, hogy iránya nem kitüntetett, a múlt és a jövő nem sokban különböznek, homályos tudásunk teszi őket mássá. Elvesztettük a jelent is, az események bizonyos halmazait kaptuk, melyek egymástól sem korábban, sem később játszódtak le. Végül ráébredtünk, hogy az idő diszkrét, nem pedig folyamatosan hömpölygő – ezek szerint az óra másodpercmutatója az idő alapvető tulajdonságát ragadja meg.
Látszólag az időből nem maradt semmi, haszontalan konstrukció. Mindazonáltal az ember gondolkodásához – mely lényegében egyszerűsítő, tipizáló, elhanyagoló – kiválóan passzol, ezért érdemes megtartanunk. Hiszen ki tudna a fenti elvek alapján fogorvosával időpontot egyeztetni?
Írta: Csertán Tamás
Forrás: Rovelli, Carlo (2017). L’ordine del tempo. Milan: Adelphi Edizioni
