„Ez sokkal egyenletesebben eloszló szorongás volt, valamiféle meghatározhatatlan iszonyat érzése, amely a város minden lakóját hatalmába kerítette”, írja egy lyoni francia orvos az 1918-as spanyolnátha-járvány idején, a betegség által keltett félelem érzetét a frontszolgálat élményéhez hasonlítva. A katasztrófák, balesetek, betegségek vagy járványok váratlanul törnek be az életünkbe, az általuk okozott kár és felfordulás pedig azonnali és egyértelmű, ezek mellett azonban hosszú távon lelki, pszichés jólétünkre is hatással lehet. A jelen cikkemben a katasztrófák és betegségek közösségi megítélését, ezek lelki hatásait szeretném bemutatni néhány példával.
Miért és hol üti fel a fejét ez a jelenség?
A sztereotípiák, a megbélyegzés rengeteg hatás együttállásából alakul ki. A fő elem a félelem – a megfertőződéstől, a betegség továbbadásától, esetleg babonás félelem, a nukleáris katasztrófákkal kapcsolatban attól, amit nem ismerünk, vagy nincs róla elég információnk, attól, ami idegen, stb.
Ezek járulnak hozzá ahhoz a jelenséghez, hogy a katasztrófát átélt emberek a társadalom perifériájára sodródnak, megbélyegződnek a betegséggel, sugárzással, katasztrófával való érintkezés által, a közösség kirekeszti őket, és ez súlyos következményekkel járhat a katasztrófa kezelésére nézve. Ez a kirekesztés több szinten is megvalósulhat.
Egyéni szintű stigma
A legbelsőbb, egyéni szint az, amikor önmagunkat bélyegezzük meg, tartjuk és valljuk tisztátalannak, a közösségi megbecsülésre érdemtelennek. Ez a jelenség például a HIV-fertőzöttek között bukkan fel. A HIV-fertőzés alapvető, járulékosan felmerülő elemei a homoszexualitás, a homofóbia és a szexmunka kérdése. Afrikában, és néhány ázsiai országban is a HIV-fertőzés egy olyan szintű stigma, zuhanás a társadalmi ranglétráról, amivel sokan nem bírnak megbirkózni.
Mindez hozzájárul ahhoz, hogy számos HIV-fertőzött nem hajlandó szűrővizsgálaton részt venni, annak ellenére sem, hogy egyértelmű tüneteket produkál. Ez nagyban csökkenti a betegség elleni harc hatékonyságát, olyan esetekben rövidíti meg jelentősen a páciensek életét, amelyekben esetleg a jelenleg ismert gyógyászati eljárások segítségével a betegség hosszú távon kezelhető lenne, a beteg akár normális, tünetmentes életet is élhetne.
Az egyéni szinten megvalósuló stigmatizálás nemcsak önmagunkkal kapcsolatos ellenérzésekből állhat. A 2013-16 között zajló Ebola járvány ideje alatt a ténylegesen megfertőződött embereken kívül családtagjaik, közeli hozzátartozóik is a betegség tükrében kerültek megítélésre, még ha ők maguk egészségesek is maradtak, illetve a betegek ellátásában dolgozó orvosok és ápolók is komoly közösségi nyomással néztek szembe.
A tényleges fertőzötteknek a betegség konkrét tünetei mellett a halállal való folyamatos szembenézéssel, saját haláluk közelségével, és azzal a bűntudattal is meg kellett birkózniuk, hogy vagy potenciálisan megfertőzhetik a környezetükben lévő embereket, vagy ez már meg is történt.
A betegellátásban dolgozók a túlterheltség, és sokszor poszttraumás stressz szindróma (PTSD) mellett maguk is diszkriminációval, kirekesztéssel kellett, hogy szembenézzenek. Csupán a betegséggel való érintkezés alapján is fertőzöttnek, tisztátalannak bélyegezték őket, miközben maguk is félelemben éltek a megfertőződéstől, és gyakran pszichoszomatikus tüneteket is mutattak (gyakorlatilag tényleges ok nélkül felmerülő fizikai tünetek, pl. hányás, hasmenés, amelyek valószínűleg pszichés eredetűek). Előfordultak a személyük ellen indított támadások is, Guineában pedig több, az Ebola elleni küzdelemre figyelmet felhívni szándékozó orvost is meggyilkoltak.
A közösség kollektív reakciói
Az egyéni szinten túl ezek a félelmek a közösségi szinten is megnyilvánulnak, például az egészségügyi ellátó rendszerben való bizalmatlanságban, az összeesküvési elméletek gyártásában, rémhírek terjesztésében (pl. másik ország „gyártotta” a vírust biológiai fegyverként).
A Fukushima Daiichi erőműben történt katasztrófát követően a lakosság általánosan diszkriminatív, kirekesztő magatartással viseltetett az erőmű helyreállításán dolgozó munkásokkal szemben, akik már alapból magas pszichés megterhelés alatt álltak a mindennapi munkájuk során, így ez is hozzájárult mentális egészségük romlásához.
A belsőbb, közösségi szinten túl a bizalmatlanság nemzetközi szinten is megnyilvánulhat, az Ebola járvány hatásaként például erősödött a színes bőrűekkel szembeni rasszizmus a nem afrikai országokban, és a járvány ahhoz is hozzájárult, hogy a nemzetközi színtéren a legtöbb ország bizalmatlanul forduljon a nagyobb mértékben fertőzött államok felé; ez megnyilvánult többek között gazdasági és ipari szinten, illetve a turizmussal kapcsolatban is.
Hogyan tudunk küzdeni a megbélyegzés és hatásai ellen?
A betegségek, a vírusok vagy sugárzás által fertőzöttek stigmatizálása könnyedén vezethet az érintett emberek egészségügyi állapotának és életminőségének gyors romlásához, vagy például egy járvány idején pánikhelyzet kialakulásához, és az ezzel járó következményekhez. Informált tájékozódással, azzal, hogy híreinket több, általunk megbízhatónak ítélt forrásból szerezzük, mindig ellenőrizzük a tények hitelességét („fact-check”), elejét vehetjük az álhírek terjedésének. Emellett a betegségek és katasztrófák lelki hatásai ugyanolyan komolyan figyelembe veendők és kezelendők, mint a fizikai következmények…
A cikk szerzője Füredi Barbara, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium hallgatója.
Források:
https://www.avert.org/professionals/hiv-social-issues/stigma-discrimination
https://www.who.int/bulletin/volumes/94/3/15-158543/en/
Evelyn J. Bronet: Emotional Consequences of Nuclear Power Plant Disasters
Kép: https://twitter.com/cpc_nyc/status/1062755877747376130?lang=bn
