KultÓra: A fürdés kultúrtörténete (#10) – Vallás

Sorozatunk eddig a fürdéshez köthető fizikai tárgyak és objektumok világában mozgott. Most azonban egy kis mederkotrással mélyebbre ereszkedünk és kicsit átfogóbban vizsgáljuk a fürdés kultúráját. Kezdetnek az ember lelkét egy életen át foglalkoztató témakör, a vallásos hit szempontjából vizsgáljuk a fürdést, és bevezetjük az olvasót annak rejtelmeibe, hogy a régi korok kultúrái milyen bizarrnak, vagy éppen elfogadhatóbbnak számító hiedelmeket és rítusokat kötött a fürdővízhez.

A Homo sapiens sapiens lepipálta a földkerekség minden egyes állatfaját: különleges képességeinek köszönhetően az Ember képes saját és fajtársai túlélését szavatolni, megrendszabályozni az anyatermészet látszólag zabolátlan erőit, valamint eltörölni múlt és jelen illetve jelen és jövő határvonalát. Mindezt azért teheti meg, mert rendelkezik a  generációk végtelen szövevényét összekötő, az emberi élet folyását meghatározó, láthatatlan, de mégis mindent átjáró szellemiségi erőtér áldásával, melyet hívhatunk az istenek legnagyobb ajándékának, prométheuszi lángnak, vagy egyszerűen csak KULTÚRÁNAK.

Cikksorozatunk, a KultÓra azt kísérli meg, hogy az óra körül egy átfogó, az órafeliratok mintájára 12 részletből álló kulturális körciklust tegyen meg, melynek során egy bizonyos kulturális jelenséget (jelen esetben a fürdést) elemez 12 szimbólumon, az úgynevezett kultikonokon keresztül.

Kép: Lernyei Marcell

A fürdőkultúrát már a kezdetektől fogva lényegileg áthatotta a spiritualitás. A KultÓra korábbi cikkeiben is kifejtettük, hogy az ókorban és a távol-keleten nagyon sokáig kifejezetten vallásos céllal vettek fürdőket az emberek, a higiénia szerepe másodlagos volt. A rituális fürdőzés a zsidóknál, a buddhistáknál és a muszlimoknál is évezredes hagyomány – a tudományos keretrendszerben pallérozódott elme viszont fölteheti a kérdést: hogy lehet az, hogy a föld kerekén minden kultúra a fürdéssel és a tisztálkodással kapcsolta össze a szentséget, miközben a baktériumcsírákat csak ezer évekkel később fedezte fel a tudomány? Hogyan tudhatták tehát ösztönösen az emberek, hogy a fürdés „tisztává” tesz?

Ma már tudjuk, hogy a fürdéssel eltávolítjuk a kórokozókat bőrünk felszínéről, így egy gyakran fürdő embernek sokkal kevesebb esélye van elkapni különféle betegségeket. Az ipari forradalom előtti kultúrák valószínűleg a jó öreg tapasztalatra és a józan paraszti észre hagyatkoztak: ők is észlelték, hogy aki többet fürdik, az kevésbé beteg. Mikrobiológiai ismeretek hiányában így a mítoszok, babonák és vallásos hiedelmek világában élő kultúrák előjöttek a maguk magyarázatával: a fürdővíz megszentelt, s a fürdéssel egyfajta szentséget kapunk, ami megóv minket a betegségektől és más bajoktól is.

A víz megszentelő erejébe vetett hit a mai napig erős. (Kép: ChiccoDodyFC: Shutterstock)

Az előbbiekben kifejtettek arra is magyarázatot adnak, hogy a föld összes főbb vallásában miért van jelen oly nagy hangsúllyal a fürdés. A keresztényeknél a keresztelés során a szenteltvíz megtisztítja az áteredő bűntől a keresztelendőt; a zsidók Jézus idejében több vizet is szentnek tartottak – a Bibliából például tudjuk, hogy a jeruzsálemi Bethesda-fürdőbe csak úgy ömlöttek a beteg emberek, várva azt, hogy az Úr angyala felkavarja a vizet, mely aztán gyógyulást ad a betegnek; a buddhista szerzetesek pedig évezredek óta szakrális fürdéseket végeztek a templomokban rendes időközönként, Indiában, Kínában és Japánban egyaránt; végül pedig Mohamed írásai nyomán a muszlimok számára a víz az idilli állapotok és a paradicsom megtestesítője – hitük szerint a fürdés során az ember minden érzékszervével megtapasztalja Allah harmóniáját.

A hinduknak is megvannak a maguk vallási szertartásai a vízzel kapcsolatban. A gyógyulás és a megszentelődés reményében évente 55 millióan mártóznak meg csak a Gangesz vizében, melyet annak ősi tisztelete miatt az indiai kormány már emberi jogokkal is felruházott! (Kép: AFP)

Ahogy a fürdés előbb említett vallásos mozzanatait megvizsgáljuk, rájöhetünk, hogy a fürdésen keresztül történő megszentelődés közösségi tevékenység: a gyógyításban a víz csak “közvetítő”, eszköz, a gyógyítást egy személy végzi egy másik személyen, vagy éppenséggel közösen szabadulnak meg a bajoktól. A görögöknél pontosan ez volt a helyzet: a korabeli orvosok betegondozói a gyógyforrások köré összpontosultak, a fürdés keretében végezték a gyógyítást. A beteget a szent forrásban való megfürdetés után Aszklépiosz, a gyógyítás istenének szentélyében gyógyították az orvosok. A betegség megelőzését is fontosnak tartották a görögök, s itt is vallásos ceremóniákat végeztek, Hügieia, az egészség istennőjének kiengesztelésére. Aszklépiosz lányának, Hügieiának a nevéből származik mai higiénia szavunk is, az istennőt ugyanis komoly tisztelet övezte az ókorban, így neve az utókor számára is fennmaradt.

Hügieia istennő szobra. (Kép: Science Museum, London)

A rituális mosakodások a muszlimoknál is kiterjedt szokásrendszert alkottak, a közfürdők világa összekapcsolódott a vallással. A muszlimok szerint minden hívő kötelessége a mosakodás – mivel a világ teljessége a harmonikus életben van, s ennek fontos része az egészségmegőrzés, mely a fürdés által valósul meg. A fürdés e szentsége azért is lehet az araboknál és a muszlimoknál ilyen erős, mert az észak-afrikai és közel-keleti sivatagos világban a víz eleve kincset érő. Hasonló a helyzet az ókori egyiptomiaknál is, akik számára a Nílus magát az éltet jelentette: ők is úgy gondolták, hogy minél tisztább az ember, annál közelebb van az istenekhez, életében és halála után is. Látható, hogy a fürdővíz vallásos minőségére hatással van az is, hogy az adott kultúra szállásterületén mennyire fér hozzá az éltető vízhez.

Az óegyiptomi papok kifejezetten sokat foglalkoztak a higéniával: testüket teljesen szőrtelenre borotválták, hogy semmilyen mocsok ne szennyezze be őket, amikor az istenekkel kommunikálnak. (Kép: Szabó József)

A közfürdő a mohamedánok szerint a szakrális és a szent találkozási helye – így itt sokféle fontos tevékenységet végeztek, melyekhez az utolsó cikkek során még visszatérünk. Maga a fürdő épülete is szentséget sugallt: a hammám, a  közfürdő a ritkasága miatt megbecsült víz világa, így maga az épület is szent – ez pedig megjelenik külsőségeiben is. A hammámok építészeti műalkotások voltak, szokásosan négy helyiségből álltak. A hideg, langyos és forró fürdő, valamint a pihenés helyisége mind egy-egy évszakot ábrázolt, így a közfürdő maga volt a teljesség. Mindegyik helyiség tetején kupola volt, mely az égboltot szimbolizálta, azaz a fürdőhelyiség közelségét Allahhoz és a szenthez. A fürdők azonban nem voltak teljesen szentek: a gőzben dzsinek és gonosz démonok laktak – így a hammámban nem is volt szabad imádkozni. A közfürdők –  a muszlimoknál és a japánoknál egyaránt – egyszerre voltak szentek és világiak: túlzott világiságukat az iszlám is felismerte, ám a keresztény Egyház volt az, aki a középkorban kifejezetten szót emelt ellene.

A muszlim hammam kupolájából az égbolt csillagain keresztül tekint le a világmindenség. (Kép: Pinterest)

Az európai barbár népek a forrásoknak tulajdonítottak szentséget: a kelták Aachen mellett Grannus istenségének emeltek szentély, ezt alakíttatta át Nagy Károly közfürdővé a IX. században. A magyar forráskultusz is ősi pogány szokásokból ered – a mátraverebélyi forrás vizének egyesek ma is gyógyító erőt tulajdonítanak. De elég csak a franciaországi Lourdes zarándokhelyére gondolnunk, hogy lássuk: a forrásvíz szentségének hite a mai napig él.

A lourdes-i víz a keresztény Egyház szerint csodatévő erővel is bírhat.

A középkor után a fürdéskultúra hanyatlásával – ennek okait a csatornával foglalkozó korábbi KultÓra cikk taglalta – , majd az ipari forradalom utáni szekuláris újjáéledéssel a fürdés vallásos kultusza szinte kiveszett a köztudatból. Néhány hagyományt láthatunk csak az újkor során: a XVIII-XIX. században, közvetlenül azelőtt, mielőtt a fürdés újra divatba jött, a keresztény hagyományok megtiltották, hogy vasárnap, az Úr napján fürdjenek az emberek – cserébe viszont az év egyes napjain elismerten ajánlott volt fürdeni, mert ilyenkor fokozott gyógyítóereje volt a víznek. A XIX. század végén és a XX. elején már a szegényebb háztartásokban is volt kád, így a család tagjai egymás után fürödtek le esténként, ugyanabban a vízben. A vízzel való takarékoskodás miatt azonban a szegény családok csak hetente egyszer végezték el a tisztálkodást: szombat este, ezzel készülve fel testileg is a vasárnapi szertartásra.

A népi szokások világába száműzött, fürdéssel kapcsolatos vallásos hiedelmek korunk városi kultúráiban már csak az elhalványuló tradíciók még itt-ott említett foszlányaiként vannak jelen. Van azonban a fürdésnek egy olyan dimenziója, amit nemhogy csökkenő, hanem inkább növekvő tendenciával észlelhetünk a fürdőkultúrában, a történelem előrehaladtával. A soron következő KultÓra cikk erről a kérdéskörről fog majd szólni…

Forrás: Wirth István (2011): Fürdőkultúra. Szent István Egyetem, Budapest