A közélet és a nagypolitika az élet minden területére behatol: így van ez a fürdőzéssel kapcsolatban is. A közfürdő és a politizálás kapcsolata az ókorban kezdődött, amikor a római császárok a fürdőépületeket politikai célokra használták; majd folytatódott a középkorban a fürdés közbeni összbirodalmi tanácskozásokkal; s végül az újkor királyai és hadvezérei is sokszor nem tárgyalóasztal, hanem medence mellé hívták meg ellenségeiket a békekötés céljából.
A Homo sapiens sapiens lepipálta a földkerekség minden egyes állatfaját: különleges képességeinek köszönhetően az Ember képes saját és fajtársai túlélését szavatolni, megrendszabályozni az anyatermészet látszólag zabolátlan erőit, valamint eltörölni múlt és jelen illetve jelen és jövő határvonalát. Mindezt azért teheti meg, mert rendelkezik a generációk végtelen szövevényét összekötő, az emberi élet folyását meghatározó, láthatatlan, de mégis mindent átjáró szellemiségi erőtér áldásával, melyet hívhatunk az istenek legnagyobb ajándékának, prométheuszi lángnak, vagy egyszerűen csak KULTÚRÁNAK.
Cikksorozatunk, a KultÓra azt kísérli meg, hogy az óra körül egy átfogó, az órafeliratok mintájára 12 részletből álló kulturális körciklust tegyen meg, melynek során egy bizonyos kulturális jelenséget (jelen esetben a fürdést) elemez 12 szimbólumon, az úgynevezett kultikonokon keresztül.
Egy ősi japán közmondás szerint “a fürdő barát a legjobb barát”. Nos, ezt a felkelő nap országában lehet, hogy úgy értelmezik, hogy az ember dolgos mindennapjai során szeret olyanokat a közelében tudni, akiknek a szaga lehetőleg nem orrfacsaró; olyanokat, akik rendesen megmosakszanak, japán szokás szerint, ahogy kell, naponta. Ezzel mi, nyugatiak is egyetértünk. Azonban most próbáljunk kicsit alternatív jelentést belepréselni ebbe a szólás-mondásba: eszerint a fürdőzés közege jobb barátokká tud tenni két embert. A közös fürdő vételével tehát belsőségesebb, személyesebb kapcsolatba tudunk kerülni a másikkal, mivel – egyszerűen szólva – eltűnnek a közeledés civilizációs (ruha képében megjelenő) korlátai, emellett a fürdővíz egy intim tér, amin belül valakit könnyebben a bizalmunkba tudunk avatni.
Nos, a fürdőkultúra és a politika kapcsolatát elemezve a fent leírt párhuzam nem is tűnik annyira erőltetettnek. A történelem nagy politikusai és közéleti szereplői ugyanis előszeretettel használták fel a fürdés intézményeit ahhoz, hogy közelebb kerüljenek nagy céljaik megvalósításához, vagy hatalmuk növeléséhez. A nagy politikusok ugyanis tisztában voltak vele, hogy egy jó fürdő nem csak az ember testére, de a személyek közötti kapcsolatokra is lazító jelleggel hat.
Kezdjük a sort a történelem örök innovátoraival, az ókori rómaiakkal. Mint ahogy azt a közfürdőknél is kifejtettük, a rómaiak számára igen nagy fontossággal bírt a közösségi fürdőzés, a fürdőépületek nagy presztízst hordoztak. Ezek karbantartását például egészen a császárkorig az alacsony hivatalú aedilisek végezték, utána azonban közvetlenül a caesarok kezébe került ez a jog. Az ok egyszerű: a nagy luxust nyújtó fürdőket a teljhatalmú uralkodók akarták birtokolni, hogy a benne lévő felületeket felhasználhassák saját propagandájukra.
Bizony, ekkoriban a propaganda, az intézményesített fakenews hőskorát éljük. A szobrokon, a domborműveken és egyéb díszítőelemeken császári “önreklámok” díszelegtek, melyek igen hatásosak is voltak, mivel szegény és gazdag egyaránt megfordult a közfürdőben. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a császárkori Rómában a fürdőépület a caesarok eszköze volt a nép lekenyerezéséhez: az ingyen fürdési és borotválkozási lehetőség, valamint az olcsó szolgáltatások vonzották a népeket a fürdőbe. Később, a katonacsászárok idején (235-68) még fontosabbak lettek a közfürdők politikailag: mivel a katonacsászárok nem római származásúak voltak, elsősorban a provinciák nagyvárosainak polgáraira számíthattak hatalmuk megőrzésében – őket pedig új fürdőépületek felhúzásával tudták megszerezni maguknak.
A középkorban a fürdés politikai vonzata – a vallásival ellentétben (lásd: korábbi cikk) – tovább növekedett. Nagy Károly Aachenben alapította meg fürdőjét, a korábban a pogány germánok által tisztelt vízforrások mellett. Charlemagne okosan használta ki a fürdés intézményét: legszűkebb körének összejöveteleit nagyon sokszor saját fürdőjébe szervezte, így nyugodtan és jó hangulatban vitathatták meg a birodalom legfontosabb kérdéseit. Az ilyen alkalmakon több mint 100 ember sereglett egybe és mártózott meg az uralkodó forrásvizeiben. A korszak egy igen híres huzavonájának egyik fürdéssel kapcsolatos, kicsit humoros része is megmaradt az emlékezetben: VII. Gergely egyházfőnek az invesztitúraharc során igencsak elege lett már a vele dacoló IV. Henrik német-római császárból, a pápa pedig nem csak szimplán kiátkozta az egyházból a pimasz uralkodót: a hab a tortán az, hogy megtiltotta neki a fürdést!! A fürdéstől való tartózkodás pedig akkoriban is eléggé a társadalom szélére taszította az embert.
Az egyház politikai és spirituális erejét később is felhasználta a fürdés történelmében: évszázadokon át hangoztatták a papok a közfürdők erkölcstelen voltát és hogy emiatt be kéne őket záratni. A pestisjárvány és a reformáció elterjedésével ez sikerült is: az emberek ugyanis elkezdtek félni a vízben terjedő járványoktól, miközben a reformáció szintén elítélte a közösségben való fürdést. A közfürdők kapui így bezárultak – egészen az ipari forradalomig.
Az újkorban a fürdő már nyíltan a nagypolitika színhelyévé vált. A nemzetek sorsát eldöntő megbeszéléseket, béketárgyalásokat nagyon sokszor folytatták a befolyásos emberek fürdőzés közben. A híres Battyhány-fürdőhelyen, a felvidéki Pöstyénben fürdőzés közben tervelték ki a magyar nemesek az uralkodó elleni felkelést: lényegében itt született meg a híres Wesselényi-összeesküvés. Szintén magyar vonatkozású az az 1732-es eset, amikor Ausztria császára és Magyarország királya, III. Károly gyógyfürdőzés közben beszélte meg a porosz-osztrák ellentéteket I. Frigyessel, a csehországi Karlovy Varyban.
A XIX. századra még inkább megszaporodtak ezek a kellemes, életek ezreit eldöntő pancsolások: Metternich 1813-ban szintén Karlovy Varyban hívta medencébe a német nagyurakat, azzal a céllal, hogy megalkossák a német területek összeesküvését Napóleon ellen. 1859-ben a III. Napóleon által szeretett Plombiers fürdőjébe hívta meg a császár Camillo Cavour szárd királyt, hogy kísérletet tegyenek a szárd-francia háború lezárására egy békével. A közös vizes ötletelések és tárgyalások gondolata az angoloktól sem volt idegen: IV. György király híres brightoni pavilonjában alakult ki az a szokás, hogy a tory-k politikai elitje a fürdőzésekkel egybekötött konferencián választotta meg a párt miniszterelnökjelöltjét. A meleg víz ezek szerint minden korban serkentőleg hat az államférfiak szürkeállományára…
Mint ahogy az előbb felsorolt példákon is láttuk, a politika megszámlálhatatlanul sok medencelyukon keresztül hatol be a fürdőzés világába. A közösségi fürdőzésnek azonban van még egy ennél mélyebb, ősibb és még meghatározóbb szintje is… És akkor legközelebb, Hölgyeim és Uraim, érkezik a fürdés történetének beígért legizgalmasabb, legpikánsabb dimenziója… a szerelem.
Forrás: Wirth István (2011): Fürdőkultúra. Szent István Egyetem, Budapest
