Pünkösd közeledtével a ReligiON a második különkiadással tér vissza. Urbán Erik ferences szerzetessel beszélgettünk, aki jelenleg a csíksomlyói Kegytemplom templomigazgatója. Idén is több száz ezren utaznak a búcsúra.
Miért döntött ezen hivatás mellett? Mi vezette rá arra, hogy elkötelezze magát, ne világi hívőként kövesse az Urat?
Mint minden fiatal, én is álmodtam arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek – egy így természetes. Gyermekkoromban sokszor megfordult a fejemben, szívemben, hogy pap szeretnénk lenni, annak ellenére, hogy egy jó ideig, körülbelül 12 éves koromig nem szerettem ministrálni. Szentmisére vasárnaponként elmentem a családdal együtt, de nem jártam ministrálni. Aztán a gimnázium utolsó évében az iskolalelkész (Szatmárnémetiben a „Hám János” Római Katolikus Iskolaközpontban érettségiztem) lelkinapot szervezett az osztály számára, amelynek témája az volt, hogy: Mi leszek ha nagy leszek? Hova tovább érettségi után? Ezen a lelkinapon zajló beszélgetésekkor jött elő bennem igazán, hogy miért is ne lehetnénk szerzetes… De itt meg is álltam. Nem gondoltam tovább, hogy milyen rendi szerzetes legyek, lehetnék. Nem sokkal később egy szerzetesnővér ismerősömet – mint kamasz fiú – amolyan próba elé állítottam, hogy ajánljon nekem olvasnivalót. Három könyvet kaptam kölcsön tőle. A három könyv közül az egyik Carlo Caretto Én, Ferenc című kötete volt, amelyet szinte egy ültömben elolvastam, annyira magával ragadott Assisi Szent Ferenc élete, különösképpen, ahogy a szerző leírta Ferenc találkozását a San Damiano-kápolnában a kereszten lévő, de már feltámadott Krisztussal, és hogy Ferenc hogyan kapta a küldetését a Feltámadottól: Ferenc menj, és építsd újjá házamat, amely romokban hever. Ekkor döntöttem magamban, mert mély vágyat éreztem arra, hogy azt az életformát, lelkiséget élhessem, amelyet Ferenc. Szóval eldöntöttem, hogy ferences szerzetest leszek, bár sokat vívódtam magamban, hiszen amikor megosztottam szüleimmel, nővéremmel, barátaimmal, ismerőseimmel az életem folytatására vonatkozó álmomat, falakba ütköztem. Nem sokat tudtam a szerzetességről, azt sem tudtam igazán, hogy Erdélyben vannak-e ferences szerzetesek, és támogatást sem nagyon kaptam.
A döntő fordulat egy Szentségimádáson történt a szatmári Székesegyházban. Minden hónapban egy este Szentségimádás volt az iskola diákjai számára. Május hónapban a Szentségimádáson azzal a lelkülettel vettem részt, hogy azért fogok imádkozni, hogy az Úr nyilatkoztassa ki, mutassa meg az utat, merre tovább. Imádság közben megbizonyosodtam arról, hogy ferences kell legyek, és egy apró jel is kísérte a döntésemet. Ez akkora lelki békével és örömmel töltött el, hogy amikor hazafelé tartottam az osztálytársaimmal a Székesegyházból, meg is jegyezték, hogy mi történt veled, mert te sugárzol a boldogságtól. Elmondtam nekik, hogy bármi is lesz, én ferences szerzetes leszek.
Érettségi után, 2000-ben kértem felvételemet a Kisebb Testvérek Szent István Királyról nevezett Erdélyi Rendtartományába. Kérésemet elfogadták, és megkezdődött a képzési idő – egy év jelöltség, egy év noviciátus, az újoncév, majd ezt követően letettem első szerzetesi fogadalmamat, és megkezdtem a teológiai tanulmányaimat is. 2006-ban tettem örökfogadalmat, 2007-ben diakónussá, majd 2008-ban pappá szentteltek.
Mik voltak a fordulópontok a hitéletében?
Mindenekelőtt a szüleimmel való jó kapcsolatom, a közös napi imák, a gyermekkori beszélgetések, amikor számtalan kérdésemre válaszoltak a szüleim. Így visszatekintve, hálás vagyok érte, hálás vagyok a gyerekkoromért. Hitéletemet megalapozta ez a mély kapcsolat. Dédszüleim képes Bibliáját olvastam először, és nagyszüleimmel sokat beszélgettünk azt olvasottakról, a történetekről. Ez is egy meghatározó élmény volt, később pedig a ministrálás, az oltár körüli szolgálat. Ide kapcsolódik az is, hogy kamaszként nem jártam már ministrálni, s egy alkalommal az akkori plébánosom megkérdezte, hogy mire szoktam gondolni, amikor hallom, hogy harangoznak… Mondom neki, arra, hogy szentmise lesz… És? – jött a kérdés. Földre szegezett tekintettel csak ennyit mondtam, hogy jó lenne ministrálni… És újrakezdtem.
Meghatározó személy volt az iskola akkori lelkésze is. Életével, gesztusaival, tetteivel prédikált számomra hitelesen. A Szentségimádások – amelyekről már szóltam – erőt adtak, az imákban vezetett voltam, alakult az életem ott is, ahol féltem, és egyenesbe jött, eldőlt, hogy ki is akarok lenni. Meg kell említenem még a szerzetesi habitusba való beöltözésemet is, az elköteleződést a rendben, a papszentelés. Ezek mind-mind apró fordulópontok voltak, megerősítések. Ma pedig erősít a közösség, a közös és egyéni ima, a napi elmélkedés, találkozások… Megértem, hogy Isten olyan teremtménye vagyok, akinek van gondolkodni és gondoskodni valója.
Volt-e, hogy elbizonytalanodott? Voltak-e kísértések? Hogyan sikerült ezeket legyőzni?
Igen, mégpedig a novíciátus után, miután letettem az első fogadalmamat egy évre, és megkezdtem a teológiai tanulmányaimat. Egyik reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy tulajdonképpen mit is keresek én a kolostorban, miért is élek együtt több személlyel egy fedél alatt, mit keresek én itt, vajon nem azoknak volt igazuk, akik azt sugallták, hogy ne legyek szerzetes? Ezek a gondolatok megragadtak a fejemben, a szívemben, foglalkoztattak egész nap. Beszélgettem erről néhány velem egykorú testvérrel, de a feszültség nem oldódott. A fordulópontot azt jelentette, hogy szerzetestársam bekopogott a cellámba, megkért, hogy menjek vele a közösségi terembe, ahol meghallgatta velem Pilinszky János: Elég című versét a költő előadásában, majd a verseskötet is kezembe adta. Egy jelző be volt téve az említett versnél. Elfogadni az elfogadhatatlant… – ez a vers utolsó sora. És kételyeim, vívódásaim mint amikor egy lufit kiszúrnak, úgy tűntek el. De ez az elbizonytalanodás igazi tanítómesterem volt, megedzett, megerősített abban, hogy jó helyen vagyok, és jó úton járok.
Mit jelent Ön számára a spiritualitás?
A lelkiséggel hozom kapcsolatba, illetve összefüggésbe, azzal a lelkiséggel, amely mellett elköteleződtem ferences szerzetesként. Bár a szót általánosan sokkal tágabb értelemben használjuk, én az Istennel való kapcsolatomra értem, mindarra, ami ebből az intenzív kapcsolatban megadja a békét, egyetértést, összhangot és könyörületet.
Elmesélné egy megható vallási/spirituális élményét?
Minden évben nagyböjt első hetében ötnapos lelkigyakorlat van a kolostorban a ferences közösség tagjainak. A résztvevő felfrissül lelkileg, testileg. Ezeken a lelkigyakorlatokon – bár nem mellékes, hogy ki vezeti – sokszor mondták, mégis nagy felismerés volt számomra, és mélyen érintett, hogy a lelkigyakorlatot Isten és én tartjuk. A csendben, a magányban találkozni és elmélyülni a találkozásban. Egy másik nagy felismerésem, bár ezzel sem mondok újat, de egészen másként érintett és határozza meg azóta is a lelkiéletemet, az istenkapcsolatomat, hogy a lelkigyakorlaton nemcsak a lélekre kell figyelni, hanem a testre is. Pár éve a lelkigyakorlat előtt tornagyakorlatokat állítottam össze, amelyeket végeztem minden reggel az elmélkedések előtt. Lendületet adtak a lelkemnek. Azóta is próbálok sportolni, hol társakkal, hol egyedül, csendben, de mindig Istennel. Például futás közben a ki- és belégzésre figyelve a Jézus-imát ismételgetem, vagy egyéb meditációs imát. A fizikai és lelki ilyenfajta összekapcsolása is tisztít és felemel. Egészen ott lenni, mert bármit teszek, így Isten nagyobb dicsőségére tehetek.
Egy korábbi interjúban említette (https://kronika.ro/eklezsia/urban-erik-ferences-szerzetes), hogy a napi rend minden kolostorban egyforma. Hogyan tud ennek ellenére nap mint nap valami újat, szépet találni? Miként éri el, hogy a hite és a szolgálata ne monoton kötelességgé váljon?
Bár a kolostorokban a napirendek egyformák – közös imaórák, étkezések, közös programok –, természetesen emellett minden szerzetesnek megvan a közösség által is rábízott feladata, amelyet el kell végeznie. Egészen fiatalként, kamaszként nagymamámmal együtt dolgozva és megunva a munkát, megkérdeztem tőle, hogy ő soha nem szokott belefáradni a tennivalóba? Azt válaszolta a maga egyszerűségében, hogy de igen…, de mindig újrakezdem. A lelkületre helyezem a hangsúlyt, ez segít, hogy ne váljon megszokottá, rutinná a végzendő feladat, a liturgiák, az imaórák.
Két utat vázolok fel, mindkettőre láttam már példát. Az egyik, amikor felületessé válik a munka elvégzése, rutinosan végezi valaki úgy a liturgiákat, mint más feladatait. A másik út az – amelyet én is követni szeretnénk –, amikor a lelki életben vagy a feladatok elvégzésében nem rutinossá válunk, hanem magunkévá, sajátunkká téve, és az évek múlásával benne elmélyülve cselekszünk. Ezzel a lelkülettel igyekszem a kápolnába bemenni és a lelkipásztori feladataimat elvégezni, a szentmisét bemutatni, a szentségeket kiszolgáltatni. Kezdettől törekedtem arra, hogy bármilyen apró feladatot is kelljen elvégeznem, azt úgy végezzem, mintha akkor kezdeném, mintha akkor tenném először. Hogy mire is gondolok, egy példával szemléltetem: diakónus koromban a csíksomlyói pünkösdi búcsún a vásárolt kegytárgyakat áldottam meg. A hívek kitették az asztalra, megáldottam a kegytárgyakat és a híveket, majd elvették a tárgyakat, eltették, és jöttek az újabb hívek. Ez így ment másfél-két órán át, amíg a diakónustársam felváltott. Ekkor fogalmazódott meg az elhatározás bennem, hogy igyekszem odafigyelni minden részletre akkor is, ha már x-szer mondtam el ugyanazt az áldó szöveget, mert aki éppen előttem áll, az először hallja. Ha egészen ott vagyok, ha lelkiismeretesen, igazi lelkülettel végzem a feladataimat, érzem a gyümölcsét a lelki életben, s azok, akikkel találkozom, ezt megtapasztalják.
Milyen jelzőkkel írná le Istent? (előbb írja le 3 szóban à majd magyarázza meg, miért épp ezeket választotta)
Hűség, béke, erő. Hűségemben, ha hűtlenné is válok, elesettségembe jobb kezébe kapaszkodok, amely megragadott engem, ezért nála maradok (vö. Zsolt 73,23). Isten hűsége pedig újra és újra eláraszt jelenlétének fényével, örömével, erejével, tanácsaival igazgat, és mindezek után remélem, hogy egykor dicsőségébe emel. Igyekeztem imáimban az Isten akaratát keresni, annak akaratát, aki akart engem. Vallom, hogy akaratát felfedezve és megtéve azt, megkapom a lelki békémet, és erőt is ad, aki meghívott, hogy szolgáljak.
Mi az Ön hitének rövid üzenete, összefoglalója?
Éleztem egyik legnehezebb kérdésére adott válaszom. Ha nagyon lemeztelenítem a kérdésre a választ, akkor a hit adomány, amelyet cserépedényben őrzünk, hit, hogy elfogadjuk azt, amit nem tudunk egészen bizonyítani. Ennél sokkal több számomra, nem egy elméleti kérdés csupán, hanem kegyelmi valóság. Az evangélium nem tan, hanem élet. Aki hisz, úton van! – tartja a mondás. A hit számomra szorosan összefügg az emberségemmel, hit nélkül nem tudnék élni. Szükségem van arra, hogy a hitemen keresztül naponta találkozzak az Istennel, önmagammal, azért is, hogy a felebarátommal emberségesebb, szolidárisabb legyek. Ahol a hit és szolidaritás találkozik, ott ünnep lesz.
Milyen szerepe van Ön szerint a csíksomlyói búcsúnak a XXI. században? (legyen ez közösségi, vallási vagy nemzeti szempont)
Azon zarándokhelyek, amelyek egy-egy nép, nemzet életéhez kötődnek – akár évszázadok óta, mint Csíksomlyó is –, hármas küldetéssel bírnak: a hit erősítője, a kultúra továbbörökítője, a nemzeti hovatartozásunk meghatározója. Egyek vagyunk a hitben, egyek a testvériségben. Az is egészen világos számomra, hogy a kegyhelyeknek meg kell maradniuk annak, aminek Isten akarja – elsősorban lelki klinikák. A kegyhelyek, ahová azért megyünk, hogy imádkozzunk, „a csendben Isten ölében elcsituljunk”, olyan helyekké válnak, ahol tényleg megérint Isten Igéje, a Szentírás szavai, a kiengesztelődés szentsége, a szentgyónás, az Oltáriszentség ünneplése a szentmisében Isten Anyjának, Szűz Máriának közbenjárására. Ilyen formában a kegyhelyek szembefordulnak a világ relativizmusával, és kiváló helyszínek az új evangelizáció előkészítésében. Ezt követően a nemzeti hovatartozásunkat is táplálnia kell, az odatartozást, az összetartozás lelkületét. Nyelvében él, zenéjében érez, kultúrájával tanúskodik egy nemzet – gondolhatjuk tovább Kodály Zoltán szavait. Fel kell tennünk a kérdést: Miért fontos nekünk ma, magyaroknak, hogy a mai Európában megtartsuk hitbeli és nemzet önazonosságunkat? Tudjuk, hogy minden nemzetnek megvan a maga értéke, sajátossága, amitől a nagy egész több lesz, sokszínűsége gazdagságot rejt magába. A világ gyógyítását elő kell mozdítanunk, de ehhez mi nem vagyunk elég erősek önmagunkban. Ezért folyamodunk a Történelem Urához, hogy tartson meg őseink szent hitében és erényeiben, mert az ember minden korban, minden helyen, minden helyzetben példaértékké válhat, ha annak a krisztusi tanításnak a fényében él, aki azt mondta önmagáról: én vagyok az út, az igazság és az élet.
Mit gondol, hogyan valósulhatna meg igazán a vallásközi párbeszéd? Hogyan segíthet ebben a csíksomlyói búcsú? (akár ökumenikus törekvéseket tekintve, akár a kereszténységen kívüli vallásokat követők szempontjából)
A pünkösdi búcsú előtt számos alkalommal megkérdezik a riporterek, hogy kiket várunk a pünkösdi búcsúra. A válasz adja magát: minden jóakaratú embert, vallási és nemzeti hovatartozástól függetlenül, akik tiszteletben tartják a kegyhely lelkiségét. Nagyrészt katolikusok vesznek részt a pünkösdi búcsún, de vannak protestáns testvérek is (más vallásúakról nincs tudomásom), akik eljönnek, részt vesznek az ünnepi szentmisén, együtt imádkozunk, dicsőítünk, hálát adunk, áldást kérünk. Őseinktől örökölt hittel jönnek, amelyet táplálnak és erősítenek a zarándokok. A közös ima, a tömegélmény, a zarándokok hatalmas tömege hatással van a búcsún résztvevőre, aki lelkileg megérintetté válik. Jó itt lenni, közösen imádkozni, jövőre is eljövök – szokták mondani.
