A mai ember közvetlenül szinte már nem is találkozik a halállal – egy misztifikált kép él bennünk, könyvekből, filmekből vagy akár a híradóból. Felnőttként is tabutémaként kezeljük, amiről jobb nem is beszélni. Így hát felmerül a kérdés: beszélgessünk róla gyermekünkkel? Elvigyük a nagyszülő temetésére? Vagy hogy mit is válaszoljunk, ha azt kérdezi: Anya! Mit csinál az a kismadár ott a földön?
Gyermekünk kíváncsi kérdései váratlanul érhetnek minket. Képzeljük el: Az utcán sétálva ott fekszik a fűben egy kismadár, és ő megkérdezi: „mit csinál?” Válaszunkat – melyben megmutatkozik a halálhoz való viszonyunk is – nagyban befolyásolja a kultúra és a vallás. Hívő emberek talán azt válaszolják: „már fent van a mennyországban”. Ez további kérdéseket vonhat maga után: „hol van a mennyország? Mindenki oda kerül? Én is? Te is, anya? Miért? Mikor?” Van olyan szülő, aki egyszerűen azt mondja: „alszik a kismadár”, és reméli, hogy a gyerek nem kérdez többet. De vajon mi a legjobb válasz?
A történelem során az emberek halálról alkotott képe sokat változott. A középkorban a pusztító járványok és háborúk sok halottat hagytak maguk után, így az elmúlást közvetlen közelről ismerték az akkori emberek. Csakúgy, mint a születést, hiszen ezek mind a közösség életének részei voltak. Nem elszeparált családok voltak, hanem több generáció élt együtt, így a fiatalok megtanulták az idősektől az élet természetes folyamataihoz való viszonyulást. Ha elhunyt valaki, gyakran az egész falu segédkezett a halott körüli teendők elvégzésében. A folyamat jelen volt a mindennapokban, így a gyerekek életében is. „Ilyen körülmények között régen természetes módokon ismerkedtek meg a halállal, látták az állatok leölését, a hozzátartozók halálát, a közös gyászt” (Fodor-Szlovencsák; 2000). A társadalom változásával azonban a halálfelfogás is átalakult. A kisközösségek felbomlottak, a személytelenség korában még szűk családi körben sem mindig esik szó az igazi, mély érzelmekről. Az orvostudomány fejlődése miatt a halál (és a születés is) a családtól távol zajlik, idegen környezetben, a kórházban. Nem látjuk a folyamatot, csak a végeredményt: valaki, akit szerettünk, egyszer csak nincs többé. A kollektív haláltagadás egészségügyi feladattá vált. Egyre inkább gyógyíthatók a súlyos betegségek is, így az emberek azt hiszik, a halál csak az időseket érheti utol. Korunk eszméje: forever young, azaz örökké fiatal. Kötelességünknek érezzük a világ felé közvetíteni, hogy mi fiatalok, erősek és terhelhetőek vagyunk, és semmiképpen sem betegek és gyengék. (Berta J. & Csabai K., 2014) S valahol itt gyökerezik a probléma: a felnőttek elfojtott félelmeik miatt nem képesek gyermekeikkel beszélgetni a témáról. Nézzük két példán keresztül, hogyan is hat ez a valóságban.
„…Terike kilencéves volt, amikor az egyszoba-konyhás lakásban végig kellett néznie a nagyapja 10 napos agóniáját. A nagyanya rendkívüli nyugalma, szeretettel teli ápolása (…) olyan megnyugtatóan hatott a kislányra, hogy noha lefogyott és sápadt lett, kedélyállapota igen hamar rendeződött, sőt életvidámságát (…) még a haldoklás ideje alatt is megtartotta; ha a szomszédba ment át, nevetett, játszott. Jelen volt a halott mosdatásánál, öltöztetésénél is, de az nem zavarta, sőt, készségesen segített.” (Polcz, 1989 In.: Pilling, 2010, 166. o. )
A történetben a halál nem volt elfedve, titkolva, a család nyílt volt a kislánnyal szemben, s így nem szenvedett csorbát sem személyisége, sem lelke.
„… Márti négy és fél éves volt apja tragikus, hirtelen halálakor. Az anya az első sokk után az öngyilkosság gondolatával küzdött (…). A gyermek előtt az állapotát takarta. Márti a temetésen sem vett részt, a családban senki nem járt feketében (…) a temetést követő naptól kezdve éjszakánként felzokogott, pánikba esett (…) mindinkább kezelhetetlenné vált, (…) lassan egész környezetével szembefordult. Játékterápiát alkalmaztunk; először agresszív volt, majd tárgyakat, állatokat, embereket takart el homokkal. Fokozatosan megnyugodott. Tanácsunkra az anya megosztotta bánatát a gyerekkel és elfogadta Márti vigasztalását (…) a gyerek megnyugodott, s ez az anyára is igen jól hatott.” (Polcz, 1989 In.: Pilling, 2010, 166-167. o.)
Itt a halálról nem beszéltek, így lezáratlanul maradt a kislányban, ami komoly gondokat okozott. S bár a két történet nagyon eltér egymástól (hiszen míg az elsőben távolabbi rokon halt meg, lassú lefolyással, így a gyermek felkészülhetett rá, addig a másodikban az apa távozott el, hirtelen, illetve a gyermekek kora is eltérő) mégis szép példát adnak.
Fontos tehát, hogy a csemeténkkel beszélgessünk a témáról. Sok szülő úgy véli, hogy az igazán kicsik még nem is gondolnak a halálra, pedig kutatások bizonyítják ennek ellenkezőjét (Polcz 1989). A gyermekek haláltudatában a realitás és irrealitás összemosódnak. A rajzfilmekben látják, hogy egy baleset vagy sérülés alkalmával a szereplők sértetlenül folytatják a küzdelmet – a gyermeki képzelet a valóságban is lehetségesnek tartja a halálból való visszatérést. Mint a legtöbb dolgot, az elmúlás kezelését is felnőtt viselkedése alapján tanulják, e minta nélkül máshonnan szereznek információkat: a tévében sok műsorban jelenik meg a téma, pl thrillerek, horrorfilmek, melyek irreális, sokszorosan ismétlődő jelenetei a halált biológiai folyamattá redukálják, spirituális többletjelentés nélkülivé teszik, kórházsorozatok, melyek nagyon realisztikusak, így a gyermek szemében könnyen valóságossá válhat a fikció. (Bár horrorfilmet ritkán láthat egy gyermek, de a szülő által nézett kórházsorozatba belepillanthat.) Ez a média, a harmadlagos szocializációs közeg. Az internet és a tévé átvette a család magyarázó, mintaadó szerepét, ráadásul mindig mások halálát látja a néző, ami hamis biztonságérzetet nyújt. (Berta J. & Csabai K., 2014)
A megmagyarázatlan (vagy rosszul, saját maga által, média segítségével magyarázott) események szorongást keltenek a gyermekben, mely a haláltudat megértésében játszik szerepet: az elmúlással szembesülvén a gyermek kezdetben szorong, majd ahogy idősödik, a kognitív érettség változásával egyre inkább megérti a fogalomkört, és a szorongási szint csökken. Halálfélelem akkor jelenik meg, amikor a halál visszafordíthatatlanságát is megérti; ekkor számíthatunk a halállal kapcsolatos kérdések megjelenésére.
A halálkép fejlődése három fő szakaszra tagolódik (Nagy Mária Ilona 1936, 2015):
1.Animista (3-5 év)
A halálban életet látnak ebben a korban, csak álomnak tartják, mely fokozatos és időleges.
2.Perszonifikáló (5-9 év)
A halál ilyenkor külön személy (pl. kaszás) vagy egy emberre korlátozódik (a halottra).
3. Reális (9-10 év)
A testi folyamatok megszűnése a halál, ami teljesen valóságos.
A serdülőkorban a halállal való szembesülés már tagadó reakciót vált ki (nem kíváncsiak a részletekre). Általában elutasítják a konvenciókat, a gyászszalagot, a temetőbe járást. Minden korosztálynak megvannak a maga sajátosságai, ehhez alkalmazkodva kell a témáról beszélgetni. Vigyük el a nagymama temetésére, látogassuk meg vele a nagypapát a kórházban, és nyugodtan válaszoljunk neki ha azt kérdezi: Mit csinál az a kismadár?
Források:
BERTA, J. & CSABAI, K. (2014) Szocializáció gyermek- és serdülőkorban. Elakadások, zavarok és kibontakozás. Budapest, PPKE BTK. Egyetemi Jegyzet. 85-167.
FODOR-SZLOVENCSÁK K: A gyermekek halálképének fejlődése, 2000
NAGY MÁRIA ILONA (1997) A gyermek és a halál. Pont Kiadó, Budapest
POLCZ ALAINE (2001) Gyermek a halál kapujában. Pont Kiadó, Budapest
