„Nálunk egy gyermekbántalmazási ügynek sem szabadna történnie” – interjú Dr. Gájer Lászlóval

Gyermekbántalmazási botrányok sora rázta meg a katolikus egyházat az elmúlt időszakban. De miért követ el egy pap hasonló tettet? Hogyan lehet az esetek számát csökkenteni, illetve mit tesz a Magyar Katolikus Egyház a gyermek- és ifjúságvédelem érdekében? Dr. Gájer Lászlóval[1] beszélgettünk.

Nyugtalan?

Engem felkértek egy feladatra. A feladat az volt, hogy az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Gyermek- és Ifjúságvédelmi Bizottságában legyek az egyetlen tag papként. Mikor felkértek erre, megkönnyebbültem. Féltem a feladattól, de azt éreztem, hogy tudok tenni azért, hogy a helyzet jobb legyen. Van probléma és kell vele foglalkozni!

Nem érezte korábban ezt a témát egy olyan feszültségnek, amit elhallgatnak a Magyar Katolikus Egyházon belül?

Nem mondanám azt, hogy elhallgattak. A feszültséget tabusítottuk, mégpedig azért, mert nem tudtuk, hogy kell kezelni a jelenséget. Nem voltak kialakítva sem erkölcsi, sem jogi mechanizmusok erre a kérdésre. Ráadásul az egész mögött egy csapatszellem is ott volt: igyekeztük egymást megvédeni. Nem takargatni akartuk egymás bűnét, hanem megvédeni egymást. Ez egy természetes papi szolidaritás. Az ember nem szívesen néz egy ilyen helyzettel szembe. Nem egy tudatos elhallgatásról volt szó Magyarországon, hanem egy megbúvó jelenségről. Nem mertünk beszélni róla.

Az embereket érdeklik a számok. Különböző becslések alapján az Egyház papjainak 2-3-4 százaléka keveredhetett szexuális visszaélésekkel kapcsolatos ügybe. Léteznek-e konkrétabb számok és arányok – akár Magyarország viszonylatában?

Még Magyarország viszonylatában sem tudok konkrét statisztikákat. Azt tudom, hogy jelenleg a mi egyházmegyénkben nem zajlik ilyen ügy. A sértettek és elkövetők védelme érdekében az esetek teljes diszkréció alatt folynak, így én sem tudok mindenről.

Fontos lehet emlékeztetni arra is, hogy a legtöbb gyermekbántalmazás nem az Egyház berkeiben, hanem családon belül történik, majd iskolákban, színházakban, sportközösségekben.

A papok esetében kevesebb esetről van szó, főleg azt figyelembe véve, hogy rengeteg gyereket bíznak ránk iskolákon, plébániákon vagy táborokon keresztül. Ez sajnos hozza magával az anomáliákat.

A világ túlnyomó többségében magasabb a fiatal lányok ellen elkövetett szexuális jellegű visszaélés. A felmérések alapján az egyházi esetek többségében az áldozatok 11 és 14 év közötti fiúk. Mi lehet erre a magyarázat?

Lehet, hogy nincs igazam, most csak a saját analízisemet vázolom. A papok fiatal koruktól kezdve önmegtartóztatásban élnek. Én 18 éves koromtól szeminarista voltam, egy nagyon erősen férfi közegben élve. Ilyen helyzetben könnyen kialakulhat egy pszichés elfojtás. Úgy érezhetik a papok, hogy nem szabad nőkre nézniük, nem szabad nők közelében lenniük, és nagyon távol kell tartaniuk magukat tőlük, mert másképp elbuknak. A szexualitásuk ezért gyermeki szinten maradhat. Emiatt történhet meg, hogy a kicsik felé fordulnak – akikkel szemben hatalmi pozícióban vannak, így könnyebb őket behálózni.

Megjelenhet a félelem, ami egy olyan patológia, melynek következtében az egyenrangú féllel szemben nem tudnak kiállni többé. Férfiközeg és félelem. Talán emiatt fordulnak fiatal fiúk felé. Ez nem szükségszerű, de ha valaki nem gondozza a lelkét, akkor az könnyen megsérül.

Ez esetben nem a rendszeren belül van hiba? Akár kisebb reformokra, akár nagyobb változásokra – például a cölibátus eltörlése – gondolok…

A jelenség rendszerszintű, tehát van valami a rendszerben, ami ezt a problémát generálja. A cölibátus is a mintához tartozik, de az biztos, hogy a cölibátus és a bántalmazás között nincs egyenes összefüggés. Ha viszont az ember nem tudja ezt kezelni, elnyomja és elfojtja saját szexualitását, az okozhat bajt. A cölibátust saját életemben őszintén és a legjobb szándékkal vállaltam, amikor eldöntöttem, hogy pap akarok lenni. Ez motivált talán a legjobban, ugyanis mindent Istennek akartam adni.

Sokat segítene, ha abban növekednénk, hogy úgy fogjuk fel az Egyházat, ahol a pap is egy tagja a közösségnek, és nem csak paptársakkal találkozik. Ferenc pápa pontifikátusa pont erről szól, a klerikalizmus és a papi „kasztrendszer” jelenségének visszaszorításáról.

Ami a szemináriumi oktatást illeti: én rosszul éreztem magam a szemináriumban, életem legrosszabb hat éve volt. Szenvedtem a bezártságtól, a mesterkélt élethelyzettől. Egy nagyon feszes életformát élnek a kispapok, ahol hétfőtől vasárnapig bent vannak, délután pedig két órára kimehetnek – ami alatt sok mindent nem lehet csinálni.

Én magam tanácstalan vagyok, hogy miként csinálnám jobban. Azt viszont a magyar viszonyok esetében szorgalmaznám, hogy legyen a kispapoknak szabadidejük, két-három szabad estéjük, amikor nem kéri számon rajtuk senki, hogy mit csinálnak, szabad reggelük, amikor alhatnak és nem kell fölkelniük korán valamilyen lelki program végett. Végülis a plébánián sem kér senki számon. Nem mernék jelenleg belevágni egy szemináriumi reformba. Bár, ha rám bíznák, akkor lehet hogy vállalnám a véleményemet. De talán akkor már nem bíznák rám…

Létezik olyan fórum, ahol diskurzust lehetne folytatni erről a kérdésről?

A magyar szemináriumi életről van diskurzus, mivel túl sok a szeminárium, de túl kevés a kispap. A diskurzus általában arról szól, hogy melyik szemináriumot zárják be. A szemináriumi nevelés struktúrájának liberalizálásáról nincs diskurzus. Sőt, a világegyházban is egy konzervatív fordulat van ilyen szempontból.

Nem lesz egyre nagyobb a szakadék az egyházi élet és a világi lét között? Egyre nagyobbnak tűnik a szabadság az egyik oldalon, továbbra is feszes a másik…

Ez biztos így van. Tanítok szeminaristákat jelenleg két helyen is, ők normális, jó kinézetű, vagány fiatalemberek. De értem a felvetést. Bevallom, nekem is jó lett volna néha esténként kiülni a haverokkal egy-egy sört meginni. Valószínűleg nem lett volna belőle semmilyen erkölcsi kihágás. Ez egy katonás történet.

Fotó: Földházi Árpád (Jezsuita Kiadó)

Miért van erre szükség?

Talán mert egy életformát kell elsajátítani. Nekünk az Egyház a családunk, a feleségünk, az életünk. Hová mehetnénk, Uram? Ezt kérdezi Péter apostol is, és ezt a belső szövetséget érezzük mi is.

Érzek egy diszkrepanciát a szemináriumi nevelés és a plébánosi élet között. Utóbbi sokkal szabadabb…

Valóban, alapvetően a rendszert életidegennek tartom. Szenvedtem sokat benne, meg is látszott a viselkedésemen. A vezetőinket viszont őszintén szeretem, és nem kívánok a pálya széléről bekiabálni, hogy mit hogyan csináljanak.

Viszont nem maradt bennem minden kimondatlanul, Erdő Péter bíboros úrnak több személyes beszélgetés során feltártam, hogy mit éreztem és mivel küszködtem. Ahogy Pál apostol élt, az tele van tűzzel, ahogy mi élünk a szemináriumokban, az tele van elfojtottsággal.

Federico Lombardi A kiskorúak védelme az egyházban című művében olvasható: „ha vannak is országok, ahol már sokat tettek, komoly csökkenést értek el a viszaélések számában (…) számos más országban keveset tettek, vagy szinte semmit. (…) Sok esetben és helyzetben még nem érzékelték a probléma súlyát, az általa okozott szenvedés mértékét.” Míg Federico Lombardi azt javasolja, hogy tudatára kell ébredni tapasztalati és érzelmi szinten is az okozott emberi és lelki károknak, illetve nem kell a problémát egyetlen országban sem marginálisnak tekinteni – mondván nyugati ügyről van szó –, addig Veres András püspök úr egy korábbi interjúban elmondta[2], hogy az ügyeket nem ismeri részletesen, sőt, a legtöbbet egyáltalán, a liberális nyugati államokkal szemben pedig Magyarországon sokkal kevesebb visszaélés történt. Nagy ellentétek, nem?

András atya védelmében annyit mondanék, hogy ő volt az első Magyarországon, aki erről a sajtónak beszélt. Nem biztos, hogy a legjobban sikerültek a megnyilatkozásai, de bátor dolgot tett. Az itthoni ügyek száma jóval alacsonyabb a nyugat-európai és főleg észak-amerikai esetekhez viszonyítva. Az én véleményem szerint a rendszerváltást követően minden egyházmegyében 5-6 ügy lehetett, tehát Magyarországon összesen nincs 50 ilyen. Ezekből sem mindegyik jutott el a büntető fázisba. Magyarországon a kommunizmus miatt nem sok ügy volt, hisz a papokat nagyon erősen figyelték.

Ennek ellenére nem értek egyet azzal a konklúzióval, amit András atya, illetve XVI. Benedek pápa is említ, hogy az 1968-as szexuális liberalizáció vezetett hozzá a gyermekbántalmazás megjelenéséhez az Egyházon belül. Sokkal korábban is voltak ügyek, a probléma gyökere pedig máshol van.

Milyen lépések történtek a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia részéről?

Egyrészt közleményben bocsánatot kért a gyermekbántalmazási ügyek miatt, másrészt felépítette azon mechanizmusokat, amelyek mentén el lehet indulni. Hasonlóan fontosak az elvégzett preventív lépések is. Még mindig az elején vagyunk, de elkezdtünk az igazmondás fázisába lépni. 2018-ban nem beszéltünk erről, most viszont elég nyíltan tesszük.

Idén nyár végétől a magyar katolikus egyházmegyék honlapján is lehet jelenteni a szexuális visszaéléseket. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Gyermek- és Ifjúságvédelmi Szolgálat leírásában a következő mondat is szerepel: „Nyomatékosítjuk azonban, hogy a világi jog szerint bűncselekménynek számító eseteket a rendőrségen kell bejelenteni.” Nem teljesen tiszta, hogy hol határolódik el a kettő és miért jelentené valaki az egyházmegye számára…

Bejelentést eddig is lehetett tenni, ennek a fórumát most kiszélesítettük. Nekünk a legjobb, ha az illető feljelenti az elkövetőt a rendőrségen, ugyanis a rendőrségnek meg vannak a maga eszközei.

Mi nem tudunk nyomozni, tanúkat beidézni, bizonyítékokat összegyűjteni. Együttműködünk a rendőrséggel, átadjuk a bizonyítékokat, és ha nem tesz feljelentést a sértett, akkor teszünk mi. Van viszont néhány olyan pont, ami az Egyházon belül bűncselekmény, a büntető törvénykönyv szerint azonban nem. Ilyen például az illetlen testi érintés, ami teológiai értelemben bűn. Ilyenkor az illető nem maradhat pap: nem kerül börtönbe, mi mégis felfüggesztjük. Ha először egy polgári büntetőlejárás indul valaki ellen, óvatosságból eltiltjuk a szolgálattól, és ha még fel is mentik, mi akkor is lefolytatjuk a saját eljárásunkat.

Beszéljünk a folyamatokról: történik például egy bejelentés online. Melyek a következő lépések?

Az illető először felvállalja magát, másképp nem tudunk eljárást indítani, hisz akár névtelen rágalomról is lehet szó. Ilyenkor igyekszünk minél több embert megszólaltatni, de általában a sértettek nem akarnak beszélni. Ez egy rendkívül nehéz helyzet. Amennyiben megfelelő mennyiségű bizonyíték gyűlik össze, akkor a cselekedet szankcionálható. Legtöbbször ez egyházmegyei szinten történik áthelyezés, ideiglenes eltiltás vagy végleges eltiltás által. Néha az ügy azonban Rómába kerül, ilyenkor javaslatot kapunk. A vizsgálati időszak alatt az illető nem végezhet szolgálatot.

Nagyon nehéznek tűnik az áldozatok helyzete…

Kilátástalan, hisz olyan pszichés gát nehezedik rájuk, hogy egyszerűen nem tudnak beszélni az ügyről. De ez nem csak nálunk, hanem a rendőrségen is így van. Pszichológusok és mentálhigiénés szakemberek támogatásával szeretnénk kísérni az áldozatokat. Akár az elkövetők is igényelhetnek lelki segítséget, hisz rájuk is figyelnünk kell. Amikor a sajtóban nagyobb port kavart egy ügy, többen eljöttek és azt mondták: „Velem is ez történt!” Nehéz nekik bármi többet mondani.

A magyarországi esetek többségében nem arról volt szó, hogy megerőszakolták a gyerekeket. Legtöbbször illetlen érintésről volt szó, ami nem is mindig intim helyen történt. Nem is lett polgári büntetőügy ezekből.

Lehetséges, hogy jelentősen nagyobb az esetek száma, mint ahányat bejelentettek?

Biztos több van. Maradnak lappangó ügyek, de ez így van a családon belüli erőszak esetében is. Maradéktalanul kiirtani talán nem is lehet a jelenséget. Mindenre jobban kell azonban figyelnünk! Készítettünk például az egyházmegyében egy Gyermek- és Ifjúságvédelmi szabályzatot, amelyet mindenkinek alá kell írnia, legyen az pap, tanár vagy önkéntes. Ez egy négy oldalas, részletes szabályozás arról, hogy mit ne csináljanak. A következő években a magyar papok gyerekekhez való viszonyát meg kell változtatni.

Drasztikus, de talán nem nekünk kell velük strandra menni, nem nekünk kell velük egy szobában aludni egy táborban, hogy csend legyen, vagy nem szabad a térdünkre ültetni, illetve simogatni őket.

Ezek szerető gesztusok is lehetnek, de jegelni kell őket. Lehet, hogy személytelenebb és hidegebb lesz a viszony, de ebbe az irányba kell menni. Semmi nem lesz olyan, mint amilyen előtte volt…

Ez nagy veszteség, főleg mert a világ legnagyobb vallási intézményét érinti, így érthető talán az aránytalanul nagy felháborodás…

Kikényszerítette a társadalom, és persze van az Egyházban egy patológia, amit ki kell izzadnunk magunkból. Szembe kell nézni a helyzettel. Andrea Tornielli vatikáni újságíró mondta, hogy ez a trauma az Egyház életében a reformáció által létrehozott trauma arányával rokonítható. Óriási presztízsveszteség! Nálunk egy gyermekbántalmazási ügynek sem szabadna történnie, hisz az evangéliumról beszélünk. 36 éves vagyok, az én életemben lehet ki fog még tartani ez a trauma. Úgy éreztem, hogy az ügy beárnyékolja az egész hivatásomat. De az elmúlt időszakban nagyobb a megnyugvás, mert látom, hogy tettünk valamit, nagyot léptünk előre!



[1] Dr. Gájer László jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának megbízott tanszékvezető tanára (II. sz. Keresztény Bölcseleti Tanszék). 2008. június 14-én szentelték pappá Esztergomban, majd káplánként tevékenykedett többek között Szentendrén és a Szent István Bazilikában Budapesten. Az Esztergom-Budapesti Érseki Bíróság bírája 2012. február 7-től. 2016 és 2018 között érseki titkárként tevékenykedett. (Esztergomi-ersekseg.hu)

[2] Népszava: „Nem titkolóztunk, mert nincs miért” – interjú Veres András püspökkel (https://nepszava.hu/3031581_nem-titkoloztunk-mert-nincs-miert-interju-veres-andras-puspokkel)