Finnugor nyelvrokonságunk az egyik legvitatottabb tudományos álláspont. Sokan politikai állásfoglalást vélnek mögötte felfedezni; mások egyszerűen logikátlannak tartják. De mit mond a finnugrisztika valójában?
A finn-észt-magyar nyelvrokonságot már a 17. században észlelték, de értelmezése még sokáig váratott magára. Gyarmathi Sámuel 1790-ben publikálta a magyar nyelv finnugor rokonságára vonatkozó eredményeit. A történeti nyelvészet a 19. században Európa-szerte fellendült, Magyarországon többek között Reguly Antal, Hunfalvy Pál, Budenz János és Vámbéry Ármin foglalkozott a magyar nyelv eredetének kérdésével. A finnugor nyelvrokonság azonban képtelen volt megerősíteni a magyar nemzettudatot, amelynek identitása addigra már mélyen a mondákból, krónikákból ismert hunokban gyökerezett. Vámbéry könyve, A magyarok eredete, amelyben a szerző (Budenz iránti sértődöttsége miatt) teljesen elfordult a finnugor rokonságtól, és vehemensen a magyar-török nyelvi rokonság mellett foglalt állást, jobban beleillett a dicső múltról alkotott nemzeti képbe, mint a finnugor elmélet, ráadásul közéleti-politikai színezetet adott a kérdésnek. Így robbanhatott ki az ún. ugor-török háború, amelyet nem csak a nyelvészek követtek feszült figyelemmel. A vitából végül a finnugor-pártiak kerültek ki győztesen.
De milyen módszerekkel és eredményekkel támaszthatjuk alá a finnugor nyelvrokonságot?
Fontos leszögeznünk, hogy két azonos jelentésű szó alakbeli egyezése sosem bizonyítja a nyelvrokonságot. Így például a magyar fiú és a román fiu, a magyar nő és kínai nü vagy a magyar kocsi és az angol coach alapján semmiképpen sem jelenthetjük ki, hogy a két nyelv rokon egymással. A hasonló alakokat véletlen egybeesés éppúgy magyarázhatja, mint nyelvi átvétel. Ugyanígy a hangutánzó, hangulatfestő és gyermeknyelvi szavak egybeesése sem lehet bizonyíték, hiszen az előbbiek hangalakja és jelentése világszerte szorosan összekapcsolódik, a kisgyerekek pedig általában ugyanazokat a hangzókat tanulják meg először kiejteni.
Ha valóban bizonyítani akarjuk a nyelvrokonságot, a közös alapszókincshez kell fordulnunk (ebbe olyan szavak tartoznak bele, mint a névmások, a rokonság megjelölésére használt szavak, testrészeket jelentő szavak, számnevek, állat- és növénynevek). Ha találtunk közös eredetű szavakat, meg kell néznünk, hogy van-e ezekben törvényszerű hangmegfelelés. Így például a finn -nt megfeleltethető a magyar -d-nek: lintu-lúd, antaa-ad stb. Minél több ilyen megfelelést találunk, annál nagyobb a nyelvrokonság valószínűsége. Fontosak ezenkívül a közös morfológiai, fonotaktikai és mondattani elemek (bár az utóbbiak a nyelvi környezet hatására könnyen megváltozhatnak).
A nyelvrokonság alátámasztása tehát jóval összetettebb és megalapozottabb a hasonló alakú szavak vizsgálatánál. A finnugor nyelvrokonság nem légbőlkapott hipotézis, hanem (mint Fejes László is írja) évszázadok kutatómunkájának tudományos eredménye. Hogy a jövőben mégis meghaladottá válik-e, természetesen nem tudhatjuk: arról azonban szeretném biztosítani a kedves Olvasót, hogy a kérdésnek politikai jelentősége semmiképp sincs.
Források:
http://finnugor.elte.hu/?q=urkuttort/6
http://finnugor.elte.hu/index.php?q=trkkpcs
http://finnugor.elte.hu/index.php?q=tortmod
https://www.nyest.hu/renhirek/a-finnugor-elmelet-es-a-finnugorellenes-elmeletek
Kép: pixabay
