A Homo sapiens sapiens lepipálta a földkerekség minden egyes állatfaját: különleges képességeinek köszönhetően az Ember képes saját és fajtársai túlélését szavatolni, megrendszabályozni az anyatermészet látszólag zabolátlan erőit, valamint eltörölni múlt és jelen illetve jelen és jövő határvonalát. Mindezt azért teheti meg, mert rendelkezik a generációk végtelen szövevényét összekötő, az emberi élet folyását meghatározó, láthatatlan, de mégis mindent átjáró szellemiségi erőtér áldásával, melyet hívhatunk az istenek legnagyobb ajándékának, prométheuszi lángnak, vagy egyszerűen csak KULTÚRÁNAK.
Cikksorozatunk, a KultÓra azt kísérli meg, hogy az óra körül egy átfogó, az órafeliratok mintájára 12 részletből álló kulturális körciklust tegyen meg, melynek során egy bizonyos kulturális jelenséget (azaz jelen esetben a fürdést) elemez 12 szimbólumon, az úgynevezett kultikonokon keresztül.
3. Kád (11:15)
A KultÓra következő állomása még szintén az egyszerű asszociációk hatáskörébe tartozik. A fürdőkád ugyanúgy a természetből ihletődött, mint a zuhany: itt viszont a tavak és az egyéb állóvizek voltak az örökérvényű referenciapontok az ember számára. A kád története igen jól illeszkedik a fürdés funkciójának fejlődéstörténetéhez, miszerint a tisztálkodás először szakrális és közösségi célból történt a kultúrák életében, s csak később lett mindenekelőtti jelentőségű a test rendszeres karbantartásának igénye. A görögök háromlábú üstjeitől, melyek a vallásos gyógyító szertartások és az ahhoz kapcsolódó fürdőzés fő eszközei voltak, hosszú út vezet a mai fürdőszobák csillogó, akril kádcsodáiig, melyek fellazító, meleg vizében oly szívesen mártózik meg az ember egy hosszú nap után.
Már a történelem kezdetén fennálló ókori civilizációk is létesítettek különféle medencéket, melyek szép lassan vették fel az otthonokban mindenki számára elérhető, kisebb méretű kádak formáját. Érdemes külön megemlíteni a több ezer éves japán kádat, az ún. “Isiburo”-t, mely egy agyaggal kitapasztott kődézsa volt – a dézsát száraz gallyakkal tömték be, melyeket meggyújtottak, és addig táplálták a tüzet, míg a kád fala egyenletesen meleg nem lett. Ezután a feleslges hamut eltávolították a dézsából, majd hideg vizet öntöttek a forrófalú kádba. Ez a módszer annyira hatékony volt, hogy a tisztes japán ember akár több tíz percig is melegen élvezhette az Isiburo vizét. Érdekes és izgalmas ez a kád-kompozíció, építése és használata a tradícionális módon pedig meglehetősen egyszerű: érdemes tehát a költségigényes dzsákudzi helyett egy jó, öblös kerti Isiburo-val meglepni feleségünket következő születésnapján.
Az ősi Indus-völgyi civilizáció városában, Mohenjo-Daroban található közfürdők medencéi azonban a távoli rokonságot jelentő Isiburoval ellentétben már a mai kádak közvetlen felmenői közé tartoznak. Ha ezt a párhuzamot továbbvisszük, a kádak atyja egyértelműen az a másfél méteres, lábakon álló agyagdézsa, melyet Kréta szigetén használtak jóval időszámításunk előtt. A görögök Kr.e. 13. században virágzó mükénéi kultúrája is előszeretettel vette használatba ezt az alkalmatosságot. Az Odüsszeia is megemlíti a kádban fürdést, valamint hogy előtte a forró vizet egy háromlábú üstben forralták. Ekkoriban sokszor még vallási jelentősége is volt a kádban való fürdésnek.
Rómában a bérházak földszintjein kisebb fürdők, úgynevezett insulae-k voltak megtalálhatóak, melyek azért inkább medencékre hasonlítottak még. A kád az antik kor végén sem merült a feledés homályába, a tévhittel ellentétben a középkor népei számára igen fontos volt a mosakodás. A kádban fürdésnek azonban átalakult a jelentősége: a közösségi szerep került előtérbe. A középkori fürdőházakban sokfős társaságok fürödtek a többnyire egyszemélyes kádakban egymás mellett, s órákig ettek és beszélgettek a meleg vízben ücsörögve. Groteszknek tűnhet ez a szokás, akkoriban azonban nemigen váltak el egymástól a közfürdők és a magánfürdők, mint ahogy a korábbi és a későbbi korokban. Kivételt képeznek a középkori várak, ahol szinte mindenhol kád állt rendelkezésre az urak és a lovagok igényeire szabva: a fürdőzés e csodás szokását az európaiak még magukkal is vitték a Szentföldre a keresztes háborúk idején.
A nagy pestisjárvány után kezdett el igazából visszazuhanni a fürdés, s ezzel együtt a kád népszerűsége: ennek okait a későbbi cikkek során kifejtjük. Hogy mennyire hadilábon álltak a higiéniával a kora újkor előkelőségei, arról álljon itt néhány érdekes sztori – egy korabeli pletyka szerint a francia XV. Lajos (1715-74) idejében felújítást végeztek a híres versaillesi palotában, amikor is egy befalazott medencére bukkantak: s mivel nem tudták mire használni, hosszas tanakodás után végül szökőkúttá alakították. Nem kell sokat visszamennünk az időben a következő érdekes pletykáért: a Habsburg udvar rossz nyelvei szerint a bécsi császári lakosztályban csak Sissy miatt volt kád, Ferenc József ugyanis egyáltalán nem fürdött. Az uralkodó fizikai közelsége tehát a ‘60-as években a vele ellenséges magyar nemesek körében nem csak szív-, hanem orrnyálkahártya-szaggató is lehetett.
Később szerencsére – a zuhanyhoz hasonlóan – a városok zsúfoltságának fokozódásával újra megnőtt a kereslet a kádakra. Először tisztasági fürdők jöttek létre, ahol egymás mellé helyezett kádakban tudtak lefürdeni az egyszerű emberek. A XIX. század végén az Általános Szaniter Gyártó Vállalat és a Kohler gyár ráállt az öntöttvas kádak gyártására, mely azt eredményezte, hogy a XX. század elején kialakuló fürdőszobákban tartósan helyet kapott a tömeggyártott kád.
A kádak öntöttvas anyagát a ‘70-es évek idején váltotta fel az akril. Az akril egyik legnagyobb előnye a vashoz képest az, hogy hőre lágyuló műanyagként elképesztően könnyen formálható, így bármilyen méretű és formájú kád kiönthető belőle egészen alacsony hőmérsékleten (kb. 200 Celsius-fokon). Manapság már rutinmunkának számít a kádak gyártása, melyet robot-munkaerő végez egyszerű algoritmusok alapján.
A tömeggyártás XIX-XX. századi kibontakozása tehát lehetővé tette, hogy minden háztartás rendelkezzen legalább egy beépített káddal. Kezdetben viszont még megmaradt a kádban fürdés középkorból származó közösségi jellege: a családtagok általában a vasárnapi misére készülve, szombat este fürödtek az öntöttvas kádakban. Egymás után fürödtek meg ugyanabban a vízben: a családapa kezdte a szertartást és a legkisebb gyerek fejezte be. Semmi sem hozza össze úgy a család közösségét, mint a szükség: mivel ugyanis nem tudták kicserélni a vizet, a gyerekek sokszor együtt fürödtek, hogy ne egymás után kelljen megmártózniuk az egyre koszosabbá váló vízben.
Később természetesen jött a csatornázás elterjedése, így a közösségi pancsolásból individuális, ellazító kádfürdés maradt. A csatorna előtt azonban máshonnan szerezték be az emberek a kád vizét: következő cikkünkben pedig ezzel az ősi vízforrással foglalkozunk majd részletekbe menően…
Forrás: Wirth István (2011): Fürdőkultúra. Szent István Egyetem, Budapest.
LeciaBushak (2015): A Brief History Of Bathing: The Importance Of Hygene, From Ancient Rome’s Sophisticated Showers To Modern Days. Medical Daily.
